Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Takáts Gyula: Évek, madarak

benyomás ugyanoly szabadságával nyájas mediterrán képeket idéz a somogyi tájra (Somogyi klasszikus). Amit itt látunk, az impresszibilitás első, elemi foka. Ezután két esztendős hézag következik, s megint két vers. Figyeljük meg hangütésüket:

„Mint ugrásra felhúzódott zajraleső szellemek, / úgy ülnek a szarkafészkek a temetőkért feletta másik versben: ,,Favágónk a kecskelábú bakon, / mint szakállas szatír a kíripadon / fűrésze fogát ráspollyal reszeli / s örömmel hagyja úgy üvölteni, / hogy az ijedt kapor száraz feje / minden hajával megborzad bele / és könyörgőn az égre esdenek / a dermedt-ujjú rémült ágkezek. — Kína és Japán s a Mediterráneum természeti valóságok, áttételüket a művészi képtársítás, a szépérzék szüli és igazolja. Az ugrásra kész szellemek, a kapor ijedelme és a száraz ágak esdeklése azonban nem természeti valóságok, hanem a költő képzeletének szüleményei, s képükben amott a temetőkert hatása alatt felizgult, kísértetlátó fantáziája működik a szarkafészkek láttára, emitt saját idegzetének felborzolódását, rémült tiltakozását fejezi ki a ráspoly üvöltésének hallatára. E képekben az impresszibilitásnak egy másik fajtája, magasabb foka jelentkezik, s hiperimpresszibilitásnak, kifejezését hiperimpresszionizmusnak nevezhetjük. Benne a költő és a természet különös módon azonosul.

Az ilyen lírai mozdulások gyökerénél kétféle impulzussal találkozhatunk. Az egyik, midőn kívülről ered, s a költő mintegy befogadóként, reagensként viselkedik; a másik, midőn önként, belülről támad, s a reagens ágenssé, a befogadó alakítóvá, alkotóvá válik. A különbség lényeges, noha biztos határt vonni nem lehet, mert mindkét esetben közös vonás a költő és a természet furcsa azonosulása. Azért nézzünk meg néhány példát.

„Lábam sár-vízbe lóg. Takaróm zöld bozót. / Szent-könyvem a méla, kígyószemű holt-berek. / Lidércek fényinél öreg bölcseség brekeg.” — „A lila kolostorrom hegyén / egy víg nótát hegedül Szent Jakab / s a virágruhás gyümölcsfapárok / rá tavaszi táncot ringanak... / Száz hullám a homok alattuk. / s míg rozs vizét a szellő tereli, / a holdbicska a hegyek csipkéjét / harsogó tépéssel lenyesi.” — „A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szöllő. / Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vígan ült föl. / S ott heverészik a kút tetején ködfüstű pipával.” — „A présház mögött a végtelen guggol, j Vágyától fénylik a baglyok szeme, / s titka kilóg a zöldes éji zugból.” — „A hegy olyan, mint puttonyos legény, / leit földhöz vágtak már az újborok.” — „Oly árva és szegény / a táj, mint egy kopott legény... Mint kő fekszem hideg szívén, / egy fordulón... Egy út felén, / melyen először ma vagyok. / Előttem hét dühös bika, / mögöttem könnyű angyalok.”

Csak ennyiből is világos, hogy mindig valamely külső természeti kép indítja el a mondanivalót s ugyanakkor a költő belső világának, kedélyállapotának egy-egy rezdülését fejezi ki. Ezt nevezzük hiperimpresszionizmusnak, bár nem a néven múlik a dolog; lényege: a költő, elnagyoltan szólva, befogadó, de felfokozza az impressziót, szubjektív jelentést ad a külső képnek, vagy szimbólummá alakítja. A szemelvényeket — szerfölött takarékosan — az első tizenöt esztendő terméséből szedegettük ki, s persze, kiegészíthetnek másféle természetűekkel, sokféle más irányban, sokféle árnyalat szerint, de minthogy nem a költő tárgykörének bemutatása, formavilágának elemzése stb. most a célunk, hanem alkatát akarjuk kitapintani és leírni viszonyát a világhoz, azért álljunk meg egy pillanatra itt. Azt tartjuk ugyanis, hogy a lírai érzékenységnek ez a fajtája, az önkifejezésnek e módja eddig felismert alkatának legjellemzőbb vonása, leggyümöcsözőbb képessége, ez vitte legelőbbre egyéni fejlődése útján.

Két megállapítást már most leszűrhetünk. Leó Frobenius a földrajzi tér (a táj, a természet) és az ember szümbiózisának kultúra-alakító s ezáltal lélekfor10 £1,ETÜNK

145