Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - SZEMLE - Szabó Erzsébet: Szép versek, 1964

Nem véletlen, hogy a „személyes közéletiség” illusztrálására ennyire önvallomásokat választottam; a kötetben sok az ars poetica, vagy annak is beillő költemény. Mintha költőink úgy éreznék, határvonalhoz jutottunk, értünk. Ahogy azt Weöres Sándor írja: „Petőfiék 1820—30 között születtek, 1848 körül bontakoztak ki; Adyék a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben lettek, 1900 után fejlődtek ki. A két nagy nemzedék közt mintegy hatvan év terült el”. Lehet hogy most, újabb hatvan év elteltével bontogatja szárnyait a harmadik „nagy hullám”? Költőink mindenesetre láthatólag összegeznek és új irányt próbálnak jelölni. Az előbbi lényege talán Váci Mihály által föltett kérdésben összegezhető: „Mire volt jó az, hogy voltam?” — A válasz visszatekintő formában Sipos Gyula: Nem kell legendát szőni c. versében:

Nem kell legendát szőni.

Nem volt egyenes a mi utunk.

Csupán a szándék.

És a nemrég elhunyt Kis Ferenc tollából személyesebb hangon:

Az életnek nem a végső célját, de lelkesítő értelmét keresem, s amit nem ismerek, csak előttem van, és sem rajtam kívül, sem fölöttem mm áll.

Természetesen, arról szó sincs, hogy a szorosabban vett „magán-élet” lírája háttérbe szorult volna. Szép számban kaptak helyet a kötetben az „örök téma”, a szerelem (Illyés: Hírszerzőim, Garai: Töredékek a szerelemről, Baranyi: Mindkettő emberül, Papp Lajos: Búcsú, távolodva — csak néhányat említve), a család (Hidas Antal: Villanások, Képes Géza: Levél anyámnak és Káldi János két verse) felejthetetlen költeményei.

Szerelmi líránk illusztrálására talán Papp Lajos verséből idézném a kezdő sorokat:

Most úgy érzem még: soha nem szerettél,

Soha nem voltam néked több a másiknál.

Csak egyik voltam. Nem mint te, az Egy.

Káldi János két verse (Anyám kórházi ágyára, Anyasirató) személyességében, egyénhez kötöttségében mindnyájunkat kifejező. Az elsőt idézném:

Fekszel a kínok tüzel közt — élet után s halál előtt — a végső határon, kicsi anyám, hét-tör-járta-szívü drágaságom, fájdalmas rózsavirágom; oly gyenge vagy már, mint a tegnapi énekszó a távoli épületeknél, mintha alkonyati sugár lennél — s a fzhér falakon is te lebegnél; oly gyenge vagy, mint az utolsó tűnődő vízcsepp a falevélen, mint a kapások képe tavasztájt, ahogy elmosódnak az esti szürkeségben, S ami őrjítő — nem tudok segíteni, csak állok fásultan, tehetetlen, a szomorúság millió mérgével az idegrendszeremben és szívemben.

A kötet formailag és tartalmilag egyaránt rendkívül szerteágazó ahhoz, hogy ilyen szerény keretek között akár a viszonylag teljes bemutatás igényével léphetnénk fel, de talán ennyiből is úgy érzem, kicsit túlzás a kiadó megállapí142