Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Bodosi György: Az öröm szavai
kötelező érvényű belépőjegy a Parnasszusra. Az anyanyelv tiszta egyszerűségén szólnak ezek a versek, a gyakori gondolatpárhuzam hömpölyögteti, viszi előre a mondanivalót, a rövid dalformát kedveli a költő leginkább ... * Mindezek ellenére — vagy talán éppen amiatt, mert egy falun élő, nem éppen fiatalember, a rangos író bevezetését pajzsul tartó versgyűjteményéről van szó? — persze lehetnének ezek a versek rosszak is; de ami végülis leginkább szabálytalan ebben a kötetben, hogy Bodosi György nem művelt dilettáns, hanem igazi költő. Ezt persze elsősorban maguknak a verseknek kell igazolni. ,,Egy horgászpadon ülök. Figyelem — a víz milyen sima...” — kezdi egyik versét Bodosi. A másikat így in- tonálja: „Megint elromlott az autóm...” A harmadikat: „Hadd fejezze ki ámulatomat — e vers az állatok iránt. Lovat — láttam, szőllőt ekézett égymaga...” A negyediket: „Tehén ébreszt. Reggelente megáll — az ablakomnál és betrombitál.” Az ötödiket: „Három kisgyermekem bárányhimlőben fekszik...” És sorolhatnám tovább. Csak költő lehet, aki ilyen határozottsággal vállalja környezetét, életformáját, aki nem a világot akarja önmaga vágyaihoz igazítani, hanem elfogadva környezetét olyannak, amilyen, annak tárgyait, jelenségeit, alakjait emeli az igazi poézis magasába. Valami elszánt bátorság és megható naívság van egyszerre már az ilyenféle verscím-adás- ban is: Egy bogárkáról, mely a szemébe esett, 1963. IV. 6-án, Beszélgetés egy káposztafejjel, Fészercsinálás, Fűzárverés, Kenyérevés, Fejfájás stb. Bodosi egyik költeményében maga vall ars poeticájáról. A vers címe: Arról, hogy milyenre szeretné csinálni a verset. Ha az önmagával szemben támasztott igényt kérjük számon, ha a megvalósulást költői alkatához mérjük, úgy érezzük, pontosan azt adja a költő, amit nyújtani akar. Verseiben „téli szánok csengői csilingelnek”, „parasztok aratnak, büszkén, biztos és ősi mozdulatokkal”, e költemények valóban „kívánatosak”, mint „a forró zsírban piruló szalonna”, s „porból”, a köznapok egyszerűségéből épülnek, mint a „fecskefészek”, s ha van is bennük csipetnyi „számítás”, mindig „őszinték” és „hasznosak”, mint a földet termékenyítő, elporló test... Költői családfáján Radnóti és Szabó Lőrinc nevét találjuk, a szabadvers, a veretes szonett és a könnyed dalforma egyként kezére áll. Halk bánat és csöndes szemlélődés lengi át verseit. A kor nagy gondjaiból annyit lát meg, amennyi egy falusi orvosi rendelő falai közé is bejut, de ha mikroszkóp alá kerülnek — ha versbe épülnek — e gondok: a köznapok rejtett motívumai, az élet apró hajszálerei, emberi világunk mozgatói is előtűnnek. Bodosi költői világa nem tág, de nemes és tiszta levegője van. Nem markol sokat, de versei színűltig lírával vannak telítve. Költő-szeme van: megvan az a képessége, hogy a köznapi élet tárgyait, a körülvevő táj képét, egy körorvos mindennapjait lírává nemesíti, egy családapa gondjait és örömeit költészetté tudja párolni. Legszívesebben azt írnám ide, hogy a most jelentkező költők közül ő az, kinek verseiben a legközvetlenebbül, a legérzékletesebben vannak jelen Dunántúl dombjai és nemes völgy hajlatai, a Balaton vidék vibráló fényei, az e tájban élő ember élete, dallamos és zamatos szava- járása, egyszóval mindaz, amit „pannon lírának” szokás nevezni, ismétlem, legszívesebben ezzel az egyetlen szóval illetném Bodosi György költészetét, ha nem tudnám, hogy e jelzővel csak egy újabb, ismeretlen kaput nyitanék, mert a szó további magyarázatra szorul. . . Reméljük, egyszer erre is sor kerülhet még s sikerül tisztázni a szó valódi tartalmát, de akkor éppen Bodosi György költészetét kell majd segítségül hívni — nemes példázatul... Tüskés Tibor 140
