Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Árvízi mozaikok. Dávid József: "Minde ki kellett vallani"
detnek, s a művészek, írók, költők több hónapot töltenek el a választott terület (munkás- vagy parasztkörnyezet) megismerésével, művészi ábrázolásával. Küldetésük, ösztöndíjuk lejártakor pedig beszámolnak munkájukról. Helyes lenne ezt a szokást errefelé is meghonosítani. Horváth János egyszerűen, szerényen beszél. Minden mondata nagyon szűkén mért, megfontolt, hiszen beszélgetésünket is azzal kezdte: .. a festő fessen.” Mégis: nem ártana talán a több bátorság, a nagyobb önbizalom, hogy választott témáiban még egyetemesebben, láthatóbban fogalmazódjék meg korunk ezernyi új problémája. Fokozottan kell törekednie a témaválasztás színvonalas többoldalúságára, élesebben világító színekre, merészebb szerkezetekre, hiszen napjainkban olyan óriásira tágul az ismert világ, a távolságok időben és térben annyira viszonylagosak, hogy csak így érheti el igazán az állandó és teljes viszonyt művészete és a valóság között. A Ferihegyi repülőtérről néhány óra szárnyalás után érkezett Horváth János a római légikikötőbe, és földet érve olaszországi útjának első élménye az volt, hogy a hangszórón át egy magyar birkózó-edzőt, Mr. Matúrát kereste egy Tokióba induló gép japán légikisasszonya. Ennek a kavargó világnak konfliktusai, rezzenései és életérzései kérnek helyet a vásznon, követelnek állásfoglalást, hisz amikor az ember önmagától való elidegenedésének napjairól, sőt perceiről beszélnek, a művészet kötelessége nem lehet csak tényrögzítés. „Üj tüzek lobognak ... s eleddig nem látott színek / ezernyi súlytalan lebegő látomás / s ezekből kell valóságot teremtenünk” — írja Apollinaire, s valóban egy új, az emberhez legközelebb álló, természetes lényegét leginkább kifejező valóságot. Csikós József A vasúti töltésen állunk. — Ez itt a siralom völgye — mondja a tanácstitkár, s felemelt karjával félkörös mozdulatot tesz. Az Alpesekből idezúduló vízáradat járta itt tegnap pokoli táncát. Tegnapelőtt, ahol most sárba rogyott családi fészkek szemérmetlenül kitakarva és beszennyezve merednek az égre, még jácint illatozott. Iszonyú látvány! Mint a ragadozó sastól földre sújtott kismadár vergődik, csattog az emberi szív. A romok között matat, eszmél az élő. Először csak fél térdre áll, aztán mint az állat nyüszít, majd sírva, szitkozódva kiegyenesedik. Letörli arcáról a sarat, könnyet, s körültekint. „Mindent ki kellett vallani” Répcelak, 1965. április 25. 9 ÉLETÜNK 129 Árvízi mozaikok
