Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Árvízi mozaikok. Dávid József: "Minde ki kellett vallani"
Életek keserves munkája, foggal, körömmel összeácsolt, puha, meleg családi fészkek feküsznek a sárban. A lábak alatt cupog a sár. És ez a csúfondáros hang mintha csak azt kérdezné: ki nyitotta meg azt a háromajtós ruhásszekrényt úgy, hogy egyik szárnya a másik utca végéig csapódott? És hová lettek a szekrényből a ruhák? A gyerekek cipője is valahol már a Nagy-Dunán bukdácsol... Égy éjjeliszekrény a vasúti töltésnek dőlve alszik. A lapján állt vekkeróra a sajtgyár előtti árokban mutatja az időt: öt perccel múlt fél három. De hiszen most délelőtt tizenegy óra van. Odébb egy zsírosbödön. A kidőlt kerítés melletti orgonabokor piros húsvéti tojást „virágzik”. A szalma, szemét, s egyéb hordalék tetején egy képeslap. Takács Antalnak és kedves családjának kíván Marika „boldog új évet”. A sínek közül kimosott kavicsdombon vesszőkosár, benne kotlósfészek. A kendermagos tyúk ott lóg innen egy hajításnyira a drótkerítésen. És a hűséges házőrző kutya is püffed az árokban. A gazdasszonya sírva hüpögi, hogy vonított, az utolsó percig vonított, jelezte a bajt a nyomorult állat. Az egyik orrabukott ház iszapos udvaráról öreg, fogatlan anyóka tipeg elő. Csuparánc arcán a holtak sárgasága. Riadt kis szeméből már elfolyt a könny. Hetvennyplc éven át volt mindig miért sírni, de most — suttogja borzalmas, epébe mártott keserűségét — most: „mindent ki kellett vallani”. __ m E gy pillanatra megáll a szívverés. Az ember lefelégörbülő szája levegő után kapkod, mintha a fülünkön, agyunkon át zuhogna újra a szennyes ár. A templomtoronyban delet húznak, de az érc csengésében még ott zúg a sikoly, a félrevert harangok segélykiáltása. A kidőlt kerítésoszlop mellett csillog egy nagy toalett-tükör épen, mintha csak azért maradt volna meg, hogy a rontás szörnyetege villogtassa vissza borzalmas pusztítását. A tükörképbe belehajlik egy virágzó barackfa ága is. Borsódzik a hátam. De amott a kis vagyonkára rogyott tető csupasz bordáin fiatalember mászik. Óvatosan fogja, adogatja az alatta állók kezébe a megmaradt ép cserepeket. Szaggatott, halk koccanások. Kkk ... ccc ... Ez már az élet hangja, a minden megpróbáltatás feletti győzelem első jele. Itt is, ott is feleselnek, válaszolnak a biztató hangok. A dermedésből ocsúdó kezek mozdulnak: menteni, ami menthető. A falu él! Az ember él! Az iszapból, a vak veremből, a siralom völgyéből szárazra kell lépni. És kilép a bajba jutott ember. Egy csöppnyi fiúcska is nyúl apró kezével a szobából „kisepert” pettyes labdája után. Várja a rét, a nevetés, mert lámcsak kisütött a napocska is és felszárítja a fájdalmas könnyeket. Dávid József 130
