Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csikós József: Látogatás Horváth János műtermében

pillanatban elkapott megvalósulásairól vallanak, még a kevésbé sikerűtek is. Kompozíciói egyszerűek és tömörek. Modernsége nem a végletekig vitt absztra- hálásban, a kínlódó, agyonhajszolt újszerűségben rejlik. Alkotó módszerének kulcsát talán a visszafelé egyszerűsítés, a lényeg tudatos megragadására való törekvés adja meg, amikor a színek és a formák, a fény és a síklap eszközisége ennek az egyetlen célnak a szolgálatába szegődik, a mondanivaló természetes lényegének kifejezésére.

— A főiskolán azt tanították, hogy töménytelen vázlat, tanulmány után, hónapok múlva az alaposan kiművelt témát már csak fel kell mondani, akár egy leckét. Akkor sem hittem, most sem hiszem, hogy egészében így lenne. Thomas Mann, akit egyébként nagyon szeretek, az elgondolás első pillanatában novellának szánta a József és testvéreit. Talán az elkapott téma érdeme is — persze az alkotóval közösen — a megvalósult vaskos regény. Az ember valamit akar, de nem tudja még, minek a kapcsán mondhatja el.

— A tudatosság híve vagyok, mégis azt mondom, a kép alkotja önmagát is, a vonal, a szerkezet, a téma instrukciókat ad az alkotónak, szinte öntörvénye szerint. Minden dolognak van természetes egyensúlyi helyzete. Meg kell találni.

A fiatal művészek 1983-as tárlatán szerepelt egy képe, a Bozsoki kastély. Megkapó meleg színekben egyesíti ez a kép a dekoratív törekvéseket, s a puszta szépség korlátáit túlszárnyaló gondolatiságot. Mély-barna csupasz fák tört, fekete árnyéka az őszi-sárga falon, a stilizáció, egy hangulat tartalmas ténnyé válása adja a kép értékeit. Ugyancsak a fiatalok tárlatán, 1964 telén szerepelt Önarckép című festménye. Ezt a képét még nem küldték vissza. Debrecenbe viszik, s azután valószínű valamelyik bécsi kiállítóterem lesz a következő állomása. Rózsa Gyula, a Népszabadság kritikusa ezt írja róla: „Vecsési (a kiállításon legtöbb és legjobb képpel szereplő művész) sikerült portréi mellé kívánkozik Horváth János egyetlen kiállított müve, komoly, tartalmasán szép Önarcképe ...”.

Három képet tesz egymás mellé. Időben, minőségben különböznek egymástól. Az első kép sokszor megfestett falusi utcarészt ábrázol, fényképszerű hűséggel. Behavazott út, árokhíd, fehér háztetők. A második képi tartalmában ugyanaz, mint az első, mégis más. Síkok és vonalak térhatású elhelyezése, egy törzsig csonkított fa. Utcarészlet ez is, nagy vörös kapu a vászon közepén. A harmadik képen a házaknak csupán hangulati jelentősége van, a kompozíció közepén zöld vattakabátban, kék kötényben egy robosztus paraszt áll, amint lovát vezeti. A paraszt arca még „szótlan”, a színek hidegek, téliek, szinte páráll a ló melegbarna teste. Jelenleg ezen a képen dolgozik.

— Alkotói folyamatot lát. Az első kép a nyers élmény, a valóság, ami megszűrve, sűrítve, kifejezőbbé téve válik újjá, s ezzel — mivel a látványnak csak a lényegét mutatja — lesz igazán hasonló a természeteshez. A harmadik képen már csak egy rész, háttér, bár lényeges elem festői élmény, tapasztalat, jellemző motívum.

Minden alkotás legádázabb ellensége, hétfejű sárkánya az idő. A mű nem csak érlelést kíván, felszabadult kiteljesedést, de meg is kell valósulnia. Hetek, hónapok munkája kell, hogy a téma kiforrja magát, hogy a legkisebb gondolatrészecske is művé változzon át.

— Viszonylag keveset festek és legtöbb nagy témám 4—5 képben (egy sorozat) ki is futja magát. Holott... Minderre csak egy önálló kiállítás gondolatának kapcsán döbben rá az ember. Szívesen mennék egy-egy tsz-be, faluba hosszabb időre is, festeni.

— Baranyában hallottam, hogy a művészeti ösztöndíjakra pályázatot hir128