Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pünkösti Árpád: Balatoni népművészet - dollárban
nimbusza lassan tovatűnik. Megettük a lovakat. Hiába keresett a csikóbőrös kulacs, annyi van csak belőle, amennyihez a franciák bőrt adnak. (Ennek fejében természetesen ők is megvásárolnak néhány száz darabot.) De hiányoznak a különféle hímzések, fa- és csontfaragványok is. Múlt nyáron a siófoki bankfiók több ízben telefonált az üzletek pesti központjába, hogy küldjenek árut, mert a külföldiek sorra visszaváltják a pénzüket, nem tudnak érte mit vásárolni. Itt már át kell lépnünk e téma korlátáit. Számos más példa mellett ez is azt bizonyítja, hogy a tavalyi nagy ocsudásig meglehetősen elhanyagoltuk az idegenforgalmat. Bizonyítja ezt az is, hogy az ebből származó bevétel még egy százalékát sem adta exportjövedelmünknek. (Hollandiában ez az érték 4, Dániában 8, a szomszédos Ausztriában 28, Görögországban 31 százalék.) És még egy cisszehasonlítás: külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy az üdülő idegen egy dollár szállodai költség mellett 3 dollárt fordít szórakozásra, különféle vásárlásra és szolgáltatásra. Idegenforgalmi szakembereink becslése szerint nálunk ez az arány jóval rosszabb. Tavaly egy dollár szállodai költség mellett egyéb dolgokra remélhetőleg már költött másik dollárt vendégünk. (Aki járt már nyugati országban, tudja, hogy ennek nem az az oka, hogy szállodáink drágák!) Hogy csak egy és nem három dollárt hagynak itt nálunk, abban szerepet játszik az is, amit eddig a népművészetről elmondtunk. Pedig mennyire kifizetődő itthon eladni a csikóbőrös kulacsot, meg a matyóbabát! Ha a matyóblűzt mondjuk Angliába szállítják, ott 1,1 dollárt kapunk érte, itthon ennek a nyolcszorosát! Népművészeti babáért külföldön 2 dollárt fizetnek, Siófokon ugyanez 5,2 dollárért kapható. Egy faragott készlet 1,7, illetve 8,6 dollár. Sajnos sokszor a 10—20 forintos dollár helyett a 30—100 forintos után szaladunk, mert a külkereskedelmi vállalat ebben érdekelt. Pedig a napnál is világosabb, többet kell itthon eladnunk a külföldieknek! De mindehhez módosítani kellene azt a rendelkezést, hogy népművészeti cikkekből csak 400 forint értékig vihetnek ki a külföldiek. És még valamit. Japánban a látogató vásárlási lapot kap, melynek felmutatásával a kijelölt üzletekben 20—30 százalékos árengedménnyel vásárolhat tetszőleges mennyiségben. De Romániában és Jugoszláviában is 20 százalékos kedvezményt biztosítanak annak a vevőnek, aki előzőleg dollárért vásárlási utalványt váltott. Erre már az idén meg kell teremteni a lehetőséget nálunk is. A rohamos fejlődés ellenére is elég sokszor éri bírálat a balatoni üzlethálózatot, s tegyük mindjárt hozzá: joggal. Joggal, mert ilyenkor mindig a pénzre, a beruházási javak korlátozottságára hivatkozunk, közben meg a siófoki és tihanyi szálloda-csodák lábai között a szél fütyörész, ahelyett, hogy ezeken a helyeken olcsón üzleteket nyitnánk, s ott kínálnánk, amit el akarunk adni. Itt biztos megfordulnak a vendégek! Gyors segítséget jelent, hogy az idén néhány szálloda halijában már bemutatják és árusítják a népművészeti cikkeket. Persze ez nem minden. A múlt nyár már bizonyította, ha a raktári készletek növekedésétől félve télen kevesebb megrendelést adnak a népművészeknek, a főidényben ugyancsak konganak az üzletek. Ezt figyelembe véve most 15 millió forintért termelnek raktárra, hogy júliusban legyen mit a pultokra rakni. De az eddig elmondottak megvalósítása után is feltehető a kérdés: érdemes-e egyáltalán népművésznek lenni? Sajnos, kevés kivételtől eltekintve nem! A világhíres buzsáki hímzések két-három forintos órabérben készülnek! Csoda hát, hogy a két parti megyében, Veszprémben és Somogybán összesen két-háromszáz hímző, fazekas és cserepes dolgozik? Hiteles feljegyzések szerint 1902—1905 között csupán Buzsákon 1000 asszony hímezte a csodálatos mintákat. Mit jelenthetne a Balaton-parton, ha most is ennyien ülnének a hímzőrámáknál! Mert a 112
