Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Petrován Oszkár: A pszichológiai szemléleti mód érvénesítése az irodalmi értékelésben

Mindenegyes elemzése évtizedes felkészülésre, Berzsenyi, Bartók stb. tanulmányainak idejére nyúlik vissza. Mindenegyes elemzése lemérhetően egy-egy lépést jelent előre a művek, az író, a környezet pszichés, objektív alapokon álló megközelítésében. Vörösmarty-interpretációjában alapul elfogadja Gegesi Kiss felfogását az alkotás affektív-emotív indítékáról, de az analitikus és szociálpszichológiai nomenklatura felhasználásával is törekszik megteremteni azt az új, általa alkotott jelrendszert, lényegében a chiffre kulcsát, amely Vörösmarty szerelmi-társadalmi állapot-élményét irodalmikig talán igen, pszichológiailag azonban nem, vagy csak kevéssé műveltek számára most már tudatosan felfogható vá, interpretálttá teszi.

Még nyilvánvalóbb ez az alkotó interpretáció a Szentivánéji álom nem egyedi-társadalmi, hanem mithologisztikus-osztálytársadalmi állapot-élményének általánosabb érvényű, a klasszikus világban gyökerező, ősi természeti megfigyelések szimbolisztikus „általánosításainak” esetében.

Madách tragédiájának ilyen újszerűén következetes elemzésénél részint any- nyira határozott és komplex a mondanivaló, részint annyira előtérbe került a művel szemben a költő személyiségének új megragadása, hogy túlsúlyra jut a patho-pszichogramm jellege.

Gelléri A. E. munkássága — véleményünk szerint — érdemben még minimális realitás-igénnyel is megközelíthetetlen lenne a pusztán irodalmi, kritikai, társadalmi szakdiszciplínák segítségével, azok meghatározott frazeológiájával. Éppen ezért — az alcím önvallomása szerint — az évfordulóra nem a szokásos megemlékezés, évtizedekkel később (lépcsőházi szellemesség módján) elmondott sírbeszéd méltatásával készül a sokkal mélyebbre hatolni törekvő elemzés in- terpretátora, hanem „pszichodiagnosztikai kísérlettel”.

Az alkotó egyénisége és az egyedi mű szempontjából vitathatatlanul sikeres ez a „pszichodiagnosztikai kísérlet”. A „kórrajz” segítségével lényegesen közelebb jutunk az író és közvetlen (primér) környezete megismeréséhez, mint az eddig megjelent elemzésekben. Lényegesen precízebb fogalmi kifejezést tesz lehetővé a pszichológiai és a pszichiátriái (ez lényegében a természettudományos egyértelműségre igényt tartó) nomenklatura, mint a minden irodalom-kritikus és -esztéta fegyvertárában sajátos „egyéni” színre törekvő nyelvezet.

Gelléri A. E. művészete — ha igazán művészet — a valóság megéléséből fakad. Éppen annak a valóságnak a megéléséből, amely a második világégéssel ér el megrendítő végéhez.

Az író, mint a zsidóság egyike, átéli azt a pogrom-rémületet, amelyet ősei generációkon keresztül kényszerültek kiformálni, de el is fojtani magukban. Gelléri — bár kivételezett karrierű író, kivételezetten elismert, kivételezetten sikeres, kivételezetten szerencsés alkotó — zsidó család gyermeke abban a korban, amikor a fasizálódás útján a fajüldözés megindul, visszatér, kiélesedik, fokozódik.

Az író, az átlag-embereknél sokszorosan túlfokozott érzékenységével érzi közeledni mindezt, egy apokaliptikus kataklizmát, egy elkerülhetetlen pusztulást. Közeledik az igazságtalan, imperialista háború. Ki éli túl? És kinek a győzelmét remélje? Azét az uralkodó osztályét, amelyhez pillanatnyilag még származása, családja és anyagi helyzete, tehetsége és művészete folytán tartozik? Amely azonban őt, családját, „fajtestvéreit” ki fogja irtani?! Vagy legalább is szolgaian segítséget fog adni kiirtásukhoz? Vagy annak a felszabadítónak a győzelmét, aki szétzúzza az osztályuralmat, azt az osztályuralmat, amely ideiglenesen még neki és családjának alapjában véve kivételezett helyzetet biztosított? (De meddig?! A munkaszolgálatig? Az éhhalálig? A deportációig?)

98