Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Petrován Oszkár: A pszichológiai szemléleti mód érvénesítése az irodalmi értékelésben
lenségek annyira a személyhez kötöttek, hogy kívülállók, tehát a vizsgálódók számára is csak közvetve, a viselkedés, magatartás, teljesítmény, alkotás, eredmény, siker vagy sikertelenség közvetítésével közelíthetők meg. Azonban minden emberi alkotásnak, minden emberi eredménynek, minden sikernek vagy sikertelenségnek, az irodalmi műnek is megvannak a maga pszichés összetevői. Nincsen emberi teljesítmény a pszichés jelenségek szinte áttekinthetetlen szövevénye nélkül. Nincsen emberi alkotás, amelyben ne lennének felfedezhetők és felismerhetők annak a biofizio-neurológiai alapokon kialakult szummáció feletti társadalmi összhatásra létrejött egységnek funkciói, amelyet személyiségnek nevezünk! A mai ember életének kiteljesedésével a környezetére és saját magára vonatkozó ismeretei is differenciálódtak, kiterjedtek. Mintegy 100 évvel ezelőtt önállósult ez az ember legközvetlenebb belső jelenségeivel foglalkozó tudomány, amely ettől kezdve már nem pusztán értelmes spekuláció, hanem számos vonatkozásában természettudományos, kísérleti, máskor statisztikai és egyéb bizonyító megalapozottsággal foglalkozik az ember lelki jelenségeivel. Minden emberi alkotás tagadhatatlanul lényegében az emberi psziché alkotása. Vitatkozhatunk azon, vajon ez vagy az a mű egy lángelmének egyedi tel- jesítménye-e, vagy az emberi kollektíva, sőt kollektívák társadalmi eredménye. Az ilyen kérdésfelvetés csak mellékes szempont kiélezését jelentené abban a vonatkozásban, vajon az egyén vagy a közösség a forrása az alkotásnak. Bennünket ez a probléma jelenleg csak másodlagosan érdekel. Elsődleges jelenleg számunkra az a reális megállapítás, hogy minden mű az emberi psziché alkotása, így természetesen az irodalmi alkotás is emberi lelki alkotás. Nem mondhatunk e helyütt sokat az alkotás lélektanáról. Le kell azonban szögeznünk, hogy a művészi alkotásra is érvényes a lenini tükröződési elmélet. Minden mű a valóságnak valamilyen tükröződése. És ez a valóság lehet természeti, lehet a természetit és társadalmit egységbe fogóan emberi, lehet túlsúlyban társadalmi, lehet hangsúlyozottabban egyedi, lehet látnokian félelmetes, lehet a közösség számára irreális, az alkotó számára azonban feltétlenül és két- ségbevonhatatlanul megélt realitás: vagy egy mások számára is felfogható élmény realitása, vagy egy — az alkotó pszichéjében megélt, mások számára csak a művész áttételezésével, a második jelzőrendszer valamely szintjén kifejezett élmény. Gegesi Kiss Pál éppen ebben látja a művészi alkotás dialektikájának egyik lényeges mozzanatát. A különlegesen érzékeny és képzett alkotó olyan hatalmas élményt él át, olyan komplex állapot-élménye adódik — tudatos vagy kevésbé tudatos szintézisbe foglalva esetleg vegetatív, kinetikus, ősi affektiv, intellektuális, differenciáltan érzelmi, első és második jelzőrendszerbeli élményeket —, amelynek önkéntelenül felmerülő emlékszövevénye kínzó nyugtalansággal tölti el a művészt. Minthogy ilyen élmények nagy intenzitásuknál fogva az emlékezőfelejtő mechanizmusba erősen beépülnek, bármely konstelláció folytán gyakrabban vagy ritkábban felidéződhetnek. Mellékes az most, hogy a felidéződés okát reflektorikus mechanizmusban, asszociációban vagy egyszerűen eddig még ismeretlen folyamatban keressük. Megfoghatatlanságuk, nem-tudatosságuk miatt az ilyen meg nem fogalmazott, vagy nem minden részletükben pontosan megfogalmazott — tehát második jelzőrendszerbe szabatosan át nem tett — élmények nyugtalanítóak, kinzóak, egyszerűen mert minden ismeretlen, minden nem tudatos, minden fel nem ismert, sőt: minden váratlan alapjában bontja meg a szervezet pszichés, ezzel együtt legtöbbször kifejezhetően és észlelhetően megállapítható vegetatív egyensúlyát is. 94
