Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Petrován Oszkár: A pszichológiai szemléleti mód érvénesítése az irodalmi értékelésben
A határozatlannak, a bizonytalannak, a meg nem értettnek szorongása szinte kényszerítőén űzi az ilyen élményeket átélő, differenciált, esetleg túlságosan is érzékeny személyiségeket a megrendítő élmény-tartalom valamilyen megragadására. Mikor azután végre saját maga számára kirajzolódott az élmény valósága, mikor az addig ismeretlen, kínzó, nem tudatos, tehát önmaga számára sem megtartható, végre akaratlagosan felidézhetően körvonalazottá, kifejezetté, tudatossá, beszédbe, második jelrendszerbe foglalttá vált, újabb kínzókényszerítő érzés jelentkezik: a közlés törekvése. Közismert, mennyire nehéz titkot tartani. A legféltékenyebben őrzött legszemélyesebb élmények is kényszerítőén, a titok unszoló késztetésével közlésre indítanak. Valakivel közölnünk kell félelmünket, valakinek el kell panaszolnunk aggodalmunkat, valakinek el kell mondanunk valós vagy vélt, közvetett vagy közvetlen, fizikális vagy fejlődési veszélyeztetettségünket, valakivel meg kell beszélnünk az örömet, a gyönyört, a kéjt. Ez majdnem mindenkinek szükséglete. Átlagos emberek számára legtöbbször elegendő az élmény teljesen szűk körben történő, esetleg csak duális: apa—gyermek, barát—barát, partner—partner relációban elért „társadalmi”, vagy a közléssel társadalmiasítani szándékolt újraátélése. Nagy alkotók ezzel nem elégszenek meg: kitárulásukban egész korokkal, saját korukkal, sőt a késői utókorral is közölni, társadalmasítani, halhatatlaní- tani akarják élményeiket. Ez nem is véletlen. Általában csak az igazán nagy alkotóknak vannak igazán nagy, mindenkit, a primér közösségen túlterjedő társadalmi egészeket, egész korokat foglalkoztató élményeik. Vagy talán a középszerűek nem is képesek felfogni koruk, az emberiség nagy élményeit? Nem jutnak el a társadalmi érettségnek arra a fokára, hogy igazán szelektíve és tudatosan megélhetnék azt, ami akkor a legnagyobb? Sokan vannak azonban olyanok is, akiket a társadalmi környezet és egyéni, érzékenységük találkozása képesekké tesz arra, hogy az általános élménymélységet és távlatészlelést messze meghaladva, már előremu- tatóan meglássák, de meg is láttassák a saját koruk méhében kicsírázott fejlődés útját. Nem ismeretlenek az irodalomban az ilyen procelláriák, az ilyen viharmadarak! De nemcsak az irodalomban, minden művészeti ágban, minden tudományban, minden alkotásban vannak ilyen viharmadarak. Talán többen is, mint vél- nők. Azonban nem minden viharmadár érkezik el hivatása betöltéséhez! Vannak, akik a körülmények folytán elsekélyesednek. Vannak, akik fiatalon elhunynak. Vannak, akik addig hordozzák-forgatják magukban a maximális intenzitású élmény-valóságot, míg a közlés, vagy a szerintük megfelelőnek ítélt közlés lehetősége annyira nem késik, hogy — agyuk megbomlik. Csontváry, Gaugin, Van Gogh, Vörösmarty, Madách, talán Gelléri is? És még hányán? Olykor tudatosabban, olykor ösztönösebben, olykor valósabban, olykor impressziók alapján így vagy amúgy próbálta ezt megközelíteni az irodalom, történeti, kritikai, esztétikai, művészi, szellemtörténeti, pozitivista, naturalista, realista, szürrealista, impresszonista, ilyen vagy amolyan módon. Az irodalom — akár a történet, akár a kritika — korszerű, haladó szinten nem tagadhatott meg soha két egységet: a mű és az alkotó, a tartalom és a forma egységét. Éppen ezért sajátos „irodalmi” eszközeivel — különböző idők nagyon különböző, de általában meglehetősen szubjektív fegyvertárával — közelíti meg a művet és — rendszerint kevés, hiányos és nem valós adaton keresztül — az alkotó művészt; hogy „egyéniségének rajzából”, az emberből tovább 05
