Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Petrován Oszkár: A pszichológiai szemléleti mód érvénesítése az irodalmi értékelésben

költeményében arra intett, hogy a sírok és sírfeliratok nem az elhunyt hazafiaknak, alkotóknak kellenek, hanem nekünk, későbbi utódoknak, hogy példájukból tanulva szolgáljuk az emberi haladást.)

Ügy érezzük, mintha így lemondanánk hatalmas alkotásoknak a társadalmi fejlődést szolgáló ajándékairól. Ügy érezzük, egy helyben topogunk, nem léptünk előbbre. A megállás azonban halál — fejti ki már Cicero egyik érdekes, álmot leíró bölcseleti művében.

Felmerül most már az a kérdés, mivel lehetne és kellene előbbre lépnünk az irodalom szemléletében, hogy be ne következzék a halálos dermedtség lemaradása.

Ügy érezzük, a társadalmi igény kellőképpen rámutat arra a szemléleti módra, amely konkrétabban értékelhetővé, mai fejlődésünkben felhasználha- tóbbá tudná tenni szellemóriások kincses hagyatékát: alaposabban, konkrétabban, tudományosabban, emberibben és társadalmibban kellene megközelítenünk a nagy alkotásokat. Ezt a megközelítést tenné lehetővé a ma mindjobban jelentkező egyéni és társadalmi igény: pszichológiai módszerekkel kellene megközelítenünk a műalkotást mint produktumot, hiszen az alkotás mérhető, értékelhető emberi teljesítmény, az emberi psziché teljesítménye, a természeti és társadalmi funkciók kölcsönhatásában egésszé teljesedő alkotó személyiség kreációja.

Ha tehát a műalkotás pszichés alkotás (márpedig ugyan ki vonná ezt kétségbe), az alkotó művész személyiségében természeti és társadalmi tényezők kölcsönhatásában kialakult egységes személyiség, akkor a művet a pszichikai vizsgálatok methodikájával kell megközelítenünk, és a személyiségvizsgálati módszerek egyik tudományosan legfelismertebb módján — az alkotás elemzésén keresztül — jutunk el az alkotó, az irodalom esetében az író és költő személyiségének megközelítéséhez.

És ha alaposabban szemügyre vesszük az irodalom kritikai teljesítményét, azt tapasztaljuk, hogy lényegében ez is történt: a művek emberi-társadalmi elemzése, a mű és az alkotó emberi-társadalmi egybevetése, az alkotó „egyéniségének” beleállítása kora társadalmi hátterébe, ez egész kép összehangolása az aktuális társadalmi elő- vagy háttérrel.

Ez a munka több-kevesebb sikert, több-kevesebb eredményt hozott, aszerint, hogy ebben az ösztönös megközelítési folyamatban melyik bíráló mennyire volt képes beleélni magát az író lelki világába, átélni élményeit, saját magához, korához, aktuális társadalmához és aktuális vágyaihoz viszonyítani az író társadalmát, annak vágyait, annak célkitűzéseit. Lényegében tehát pszichologizálás folyt — nem is folyhatott más a pozitivista száraz objektivitáson kívül — ösztönösen. Olyan ösztönösen, hogy néha teljesen szubjektívvé vált, máskor teljesen biológiai jelleget öltött, máskor kizárólag a szellemtudomány, máskor csakis a freudi ösztönökről szerzett látszatismeretek botránkoztató vagy opponáló sikereit hajszolták.

A pszichológia nem pszichologizálás. A pszichológia a fentiekkel szemben tudomány. Azóta megtanultuk azt is, hogy bizonyos határokon belül tanulható mesterség is. Ennek a sajátos határterületnek következetesen alkalmazott igazságain keresztül lényegesen közelebb kerülhetünk a műhöz, az alkotóhoz, korukhoz, ahhoz a korhoz, amelyre előre mutattak, ahhoz a korhoz, amelyben élünk, de ahhoz is, amelyre előre vágyódunk. Ezt a megközelítést olyan eredményességgel fogja végezni az irodalomkritika a maga területén, amilyen mélységig járatos és biztos az emberi psziché és teljesítményeinek megragadásában.

A pszichológia a lelki jelenségekkel foglalkozó tudomány. Nem képes vizsgálatának tárgyát, a lelki jelenséget magát közvetlenül megragadni; a lelki je93