Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Személyiség-vázlat Gelléri A. Endréről
nek közben; és kőtengerben úszom, kő lesz a fejem is, s csak az kell, hogy ráüssön az Isten, és széthull darabokra ... Cserepes szájjal csak küldözgetem, de kilenc álló napig ott maradt izzó tekintete, és egy életre mély gyötrelmet vésett belém.” (EÖT. 116—117.) Vallási élményei is traumatizálták. A szerinte guzsbakötő, elviselhetetlen, az apák vétkét hetedíziglen büntető és bosszúálló Jahve vallása helyett keresztény szeretett volna lenni, amely hitben: „ se böjt, se pászka, se kóser, se tréfli. Élni lehetett a keresztény vallástól, míg a zsidótól csak szenvedni lehetett. S talán már ekkor is Stimer híve voltam, a bús anarchistáé, aki legfőbb igazságnak az ember teljes boldogságát tartotta. Mert láttam én sok-sok halottat. Még mozogtak most; még leitták a féldeci pálinkájukat nagyapámék kantinjában, de egy perc múlva már a földön feküdtek késsel a szívükben. Kicsit rángatóztak, kicsit hörögtek, aztán mély sóhajjal elbúcsúztak az élettől. És két nap múlva ismét láttam őket; a téglagyári halottas kamrában feküdtek, fekete ládában, hegyes orral, sápadt arccal, üvegfényű szemmel.” (EÖT. 117—118.) Így rajzanak elő vallomásában a súlyosabbnál súlyosabb élményhatások, amelyek mind traumatizálólag hatottak Gelléri személyiség-alakulására, és amelyek csak a laikusaknak nem tűntek fel, és nem jelentettek semmit. A hozzáértő szakember tudja, hogy az ilyen jellegű élmények még kevésbé affekt-la'oílis személyiséget is neurotizálhatnak, pszichopatizálhatnak, mint aminőnek Gelléri önmagát leírja. Hogy ezek a traumák milyen kodeterminatívak voltak egész életének fejlődésmenetére, milyen mélyen rögzültek nála, bizonyítsa ugyancsak saját maga az EÖT.-ben (274—275. o.): „Íme a gyermekkorod. Szinte szünetlenül rád tör, hogy búsan ismét és újból felelevenítse magát! Százszor is eléd rakja ugyanazt a régi képet, és a századik vizsgálat után újra eléd teríti, mint egy hipochonder a fájdalomig magyarázott képzelt baját. De mi a hipochondria vége? Elmebaj. S mi a végső kívánságod? Hát éppen az, hogy megmagyarázhatatlan maradjon az, amit talán a legeszesebb magyarázat sem tudott volna betegségmentessé tenni. Az egész gyermekkorod szenvedés volt. Ez igaz. Hibás gyötrődések is voltak benne; csiga-ijedelmek; fölös óvatossággal behegesített karcolások. Talán ékesebb voltál, mint elhitték, s ezért sírtál annyit. Talán jobban szeretted anyádat, mint illett volna, s ezért gyűlölted oly buzgón apádat. Talán az anyádat sem szeretted szívből, mert kis gyilkosként kezelt, aki majdnem a halálát okoztad születéseddel, s talán eltúloztad a világ szexualitását... Ha megmagyarázzák a halált, nem rettegsz a fénylő villámtól, akár az anyám, nem félsz az erősebb széltől, a náthától, a zuhanásoktól, . . . mert ezekből a kezdő jelenésekből mindmind a végső sötét lehet: a halál. De babonás emberek közé vetett a sorsod; és anyád vallásos egzaltációját megfigyelve, talán az ő ágán, babonáktól terhelten születhettél is. Nem hiszed, hogy ennek a pillanatnak a szenvedésénél már nincs is nagyobb: türelmesebb vagy könnyedebb. S a rettegett anankét nem zárod mindig a jele- net(?)-be; nem úgy figyelsz a fogyó időre, mint a kiadott pénzre. Elűzöd a füledbe búgatott rémtörténeteket arról, hogy mióta csak megszülettél, mindig attól féltettek, hogy meghalsz. S nem kutatod görög birkózókra emlékeztető testedben annak a betegségnek a felújulását, amely hat éven át lázról lázra hömpölygetett fiúcska korodban.” Az idézetek félreérthetetlenül igazolják, amire már a korábbiakban is utaltunk, hogy ti. írói programmá tette a mélylélektani irányzatokat, és egyben 89
