Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Személyiség-vázlat Gelléri A. Endréről

Az eddigi irodalomtudományi és esztétikai vizsgálódások egy, a művektől elfedett személyiség-portréig jutottak jobbára el, mi pedig ezt kiegészítendően és továbbvivően megkíséreljük komplexebb, primérebb és elementárisabb portréjának a fölvázolását életmenete, tényei, adatai, körülményei, tehát szomatikus, pszichés és környezeti status praesens-ei alapján. Természetesen hangsúlyunk az előbbi kettőre esik, hiszen éppen ez a terület nem kapott eddig helyet a vizsgálatokban, értékelésekben. Portrénk megrajzolása érdekében röviden tekintsük át Gelléri élettörténetét, még pedig abban a metszetében, ahogy azt Gelléri önmaga szintetizálta érett fővel és kiforrott művészetével az Egy önérzet történetében.

Geüérit kronológia nélküli önéletírásában bizarr asszociációi folyton visszarepítik kisgyermekkorába, amikor is rengeteget sírt. Miért? Nem ad rá egyenes választ, apránként födi fel múltját és összefüggéstelenül. Elmondja pl. egyik reggelre történő hirtelen megbénulását is. Hadd idézzük ennek a leírásnak néhány sorát, amely hiszteroid személyiségére vet éles fényt:

,,Egyik reggel aztán igyekeztem felkelni, de nem ment. Mintha megbénultam volna. Gyengének, hidegnek éreztem magam és ugyanakkor mélyen szelídnek, halálra szántnak. Mintha valami rejtelmes méreg bántana, mintha ópiumot szívnék ... újra és újra megpróbáltam fölállni, de a lábaim elcsuklottak alattam, s visszaestem az ágyba ... s már rájöttem arra, hogy tébolyító szexualitásom se más, mint remekműre törés az asszonyoknál. . . Két hete fekszem, az orvos szerint semmi bajom, se gyógyszer, se injekció nem segít, de én csak fekszem és fekszem és gondolkodom. Valami rettenetes izzadás fog el, a szívem már a torkomban kalapál, aztán nevetőroham jön rám... (EÖT. 69—71. o.) (A kiemelések itt és a későbbiekben is tőlem valók. P. I.)

S egyik eddig még el nem nyert kedvesének a jötte műveli a „csodát” vele, azonnal életre kelti, lábra állítja. Nem mehetünk el e szimptoma mellett már itt sem anélkül, hogy röviden ne utaljunk Freudra, majd a későbbiekben a többi pszichoanalitikusra. Hogy milyen szál fűzte Gellérit a pszichoanalitikusokhoz, látni fogjuk ezután, de előbb még adjunk vázlatokat, töredékeket élettörténetéből.

Apját zsarnoknak, különcnek tartotta és gyűlölte. A családi perpatvarok, veszekedések teátrálisak és gyakoriak voltak otthonukban, és ezekre mint megrázó és traumatizáló élményekre újból és újból visszatér emlékező írásában, sőt hatéves korában elkövetett első öngyilkossági kísérletét is az áldatlan családi helyzettel hozza kapcsolatba, ugyancsak a freudizmus szellemében. Elmondása szerint 11 éves — ha elfogadhatjuk megállapítását, mert születési évét is különböző adatokban adja meg: mégpedig 1907-ben és 1908-ban, holott anyakönyvi kivonata tanúsága szerint 1906-ban született, és szinte egyedülálló az irodalom- történetben — még csak egy Berzsenyiről tudjuk —, hogy író saját életkorát valami okból retusálta volna —, és 11 éves koráiban, amikor egy 10 éves kislány a szívszerelme, és ugyanakkor viszont egy özvegy zongoratanárnő a szexuális partnere. Pubertás korában az ájulásig szatír, szexus-éhsége egy-egy alkalommal 4—5 nőhöz is elhajtja.

De nemcsak benső élete, hanem társadalmi magatartása miatt is önvádlásai vannak. Lássuk önvallomását: „Miért vagyok én titkos forradalmár, veszély nélküli kommunista... ? Miért olyanok az írásaim, mintha elvekben is igazi szocialista lennék, és miért más, gyáva, kispolgári az egész életem.” (EÖT. 113. o.)

Ezeket az önleleplező sorokat hadd toldjuk még meg az EÖT. 262. oldaláról még teljesebbé tevő részlettel, amely Adler individuálpsziehológiai irányzatának a jegyeit hordozza magán:

87