Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Személyiség-vázlat Gelléri A. Endréről

és sorsán, s így keres magának pótmamát egy írói karrierjét segítő öregedő disztingvált hölgyben, vér szerinti apja helyett egy „igazibb” apát Mikes Lajos szerkesztő vagy mások személyében, de mindezeket megelőzve, szimultán és követően így keres társakat a szeretkezésben proletár lányoktól kezdve mosónőkön és „úri” nőkön át a cselédlányokig és az utcalányokig felsorolhatatlan mennyiségben. Az önmagával szinte már gyermekkorban meghasonlott Gelléri így keres vigaszt és elviselhetőbb miijőt magának otthona fojtó légkörénél. Érzelmi esékenysége, labilitása, belső egyensúlytalansága, önmagától való undora és csömöre miatt többször követ el öngyilkossági kísérletet is, a legelsőt 6 éves korában, ezt követi még vagy 3—4 öngyilkossági kísérlet különböző életszakaszaiban az ifjúkorán belül. Az öngyilkosság réme atra curaként állandóan mögötte áll, anankasztikus jelleggel.

Máskor „tréfából” tintát iszik, hogy talán majd az segít egy-egy remekmű megszületésében. Erotizmusa képtelen szituációkba viszi: egy időben szeret két leánytestvért, s él velük szexuális életet. (EÖT. 33. o.) Társadalmi erkölcsi normái egyszerűen nincsenek, mindig talál magánál még normátlanabb és szélsőségesebb típusokat a társadalom perifériáin, ahonnét egyébként novelláinak világa is táplálkozik, akikkel összevetve magát még mindig a saját előnyére üt ki az összehasonlítása. „Szexuális lobogása” nem ismer határt. Idevágóan életelvét így fogalmazza meg: „ ... miért ne éljek mindjárt tízzel és mindig mással. Miért ne legyek királyi úr, aki öt pengőért, egy vacsoráért, egy ágyért kicsit és magasat, kövéret és soványát kóstolgat... S miért volt mindez? Mert mi a csudát csinálhattam volna azzal a pokoli nyugtalansággal, amely egyre írásra sürgetett, de írni mégsem tudtam.” (EÖT. 620. o.)

íráskényszeres, de nem tud mégsem írni. Hiába van állása, amit kitűnő protektorai szereznek neki jóformán sine curaként, ezt is úgy fogja fel, hogy „más kutyája” lett, hiába vannak irodalmi felkarolói, nincs hite sem önmagában, sem a világban.

Válságáért neveltetését és a társadalmi rendet okolja, és nem is egészen alaptalanul: hiszen mikro- és makromiljője: közelebbről szűkebb környezete, családi körülményei és helyzete gyermekkorában, a polgári rend szemlélete és dekadenciája, az akkoriban divattá tett Freud ösztöntanának a vulgaris értelmezése és eltúlzása, s ennek végzetes determinánsként való kezelése, ahogy ezt Gellérinél láthatjuk, a pesti zsidó polgárság gyökértelansége és szorongása (idevágóan zárójelben megjegyezzük, hogy e gyökértelenség és szorongás érzetének a konpenzálására e polgárság legjobbjai katolizálnak, vagy mint Gelléri is, komolyan foglalkoznak a katolizálás gondolatával — ahogy erről önéletírásában olvashatunk —, hogy a magyarsághoz való tartozásukat a kor ideológiai igényei szerint demonstrálják és dokumentálják), mind-mind provokálólag hatottak Gel- lérinek amúgy is patológikus-pszichés-szomatikus status praesens-ére. S Gelléri mint művész, mint művészi alkat ezeket a ráható társadalmi tényezőket nagyon is mélyen átélve reagálta le, és tudatosan, hangsúlyozottan művészete szolgálatába állította, s ezzel, ha annak nem is „osztályharcos”, de „osztály-érdekű” jellegét kidomborította és társadalmivá tette. Gelléri nagy, bravúros, megejtő formaművészete a mikro- és makromiljőtényezők transzponálását általában olyan erőteljesen végezte el novelláiban, hogy ez majdnem teljesen elfedte személyiségének az alapjegyeit, így nem is csoda, hogy kritikusai, méltatói elsősorban ezt látták meg benne, s nem az önmagával vajúdó, egyensúlytalan, diszharmonikus, patologikus alkatát, vagyis azt a Gellérit, akinek és amilyennek az Egy önérzet története őszintén és leplezetlenül mutatja meg önmagát.

86