Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Személyiség-vázlat Gelléri A. Endréről

lomra”, mert sokkal több van az EÖT.-ben, mint hipokritákat és serdülőket foglalkoztató pornográfia. Ebben az önéletrajzban igazában beteges, kóros erotika van, aminek patogenezisét próbálja Gell éri visszaemlékező művében — mintegy utánköltött mitológiával — megvilágítani. Lelki élete annyira ezekhez és hasonló kórokozó traumáihoz fixálódott, rögzült, annyira szenved az emlékezéstől, hogy szorongásának elhárítási reakciójaként írja meg művét. így ez a munkája nem egy önérzet története, ahogy címe hirdeti, hanem sokkal inkább egy súlyosan sérült személyiség, egy nehéz élet önigazoló kísérlete, amelyben szerzője nem a művészet titkát keresi, ahogy felesége véli, hanem magáét — a betegesen céltalannak érzett életét.

Nézzünk tehát szembe a valósággal, a tényekkel, mert csak ezekkel lehet Gelléri személyiség-struktúráját igazán megközelíteni és feltárni. Az „ujjon- gások és depressziók között vergődő”, önmagát marcangoló Gelléri az EÖT.-t mintha csak a patopszichológiai diagnosztika számára írta volna meg egyenesen. Most már, akár megtörtént mindaz, amit benne revelál, akár nem, így is, úgy is — Madách Luciferének a vallomásával egybehangzóan — nem adhatott mást sem az imaginatívban, sem a reálisban, csak mi lényege volt.

Az imaginatívban ugyanis a Carpenter-effektuson nyugvó, ideorealizációs törvény negyedik megvalósulási formája: a produktív, reprezentatív vagy más szóval szimborealizáció szerint az alkotó az elsődleges, primér elementáris, érzékelhető világ helyett, méginkább mellé, képzetesen egy második világot teremt, a maga művészi világát, ahogy ezt Hellpach olyan ragyogóan és mélyrehatóan kifejti utalt műveiben. (1951, 1953.)

Mi volt Gellérinek önmagáról adott lényege? Erre a kérdésre összes munkái adnak választ, de ezeken belül — mintegy a többinek a foglalataként — sűrítve és legjobban, legjellemzőbben a koronatanú önéletrajza, az Egy önérzet története.

Ezért kell átfutnunk ezt az önigazoló életrajzot, amit a 40-es években két munkaszolgálata közti időben írt legutolsó műveként. Nem a tartalmát óhajtjuk felidézni, ami egyébként majdnem lehetetlen is volna, hanem a leírt „belső történések”-ből kiemelni azokat az elemeket, amelyek pszichodiagnosztikailag nyíltan és élesen vallanak alkotójuk egyéniségéről, személyiségéről. Először csak sommásan néhány főbb vonását, utána kissé tüzetesebben.

Ez az önéletrajz Gelléri szomorú élettörténetét, keserű gyermekkorát, családon belüli vigasztalan helyzetét, szeretetnélküliségét, gyermekkori hosszas betegeskedését, diákéletének cikcakkjait, származásából fakadó traumáit, alkoholizálásának, szerelmi tobzódásának okait, körülményeit, többszöri suicid kísérletét, íróvá válásának hányatott történetét stb., stb., azaz sok-sok mindent, ami egy belső és külső élettörténés folyamán egy sérülékeny és sérült, túlérzékeny és emiatt mindent túlkompenzáló gyermekkel, kamasszal és ifjúval a testi-lelki és társadalmi működések örvénylésében kaotikusán történik, s akinek fejlődés- menetét szomatikus (vegetatív) tényezőkön kívül családi és társadalmi szituatív konfliktusok is állandóan rengésben tartották. Mindezekhez járult még alkati sexuális túlfűtöttsége, aminek egészséges fejlődését sok tényező zavarta meg, továbbá hallatlan érvényesülési vágya, írói ambíciója, amivel egymaga akart egy személyben Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Maupassant, Proust, Strindberg stb., stb. egyedül lenni.

E nagy ambíciókkal szemben otthon semminek sem tekintik a serdülő ifjút, naplopónak és selyemfiúnak tartja apja, aki a tanulás helyett megszállottként sportol, „becsületes” szakma helyett „kelekótya” írói szándékai vannak. Szülei közt is idegenül jár-kel, nem értik meg, nincs kivel eltöprengenie problémáin

85