Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Heitler László: Egy elfelejtett művész: Friedbauer Béla (1896-1945)
színű mázzal bevonva. Jól emlékszem egy kb. 40 cm magas zsidó rabbit ábrázoló kerámiára, egy Don Quijote figura is volt a kerámiák között. A művész halkszavúan arról panaszkodott, hogy nemigen ér rá dolgozni, mert a szobafestő szakma nagyon elveszi az idejét. Hátul az udvarban, a festőműhely mellett volt egy égető kemence, de ritkán használta a mester. Megrendelései nemigen voltaik. Később egyszer mosolyogva beszélte el, hogy egy gazdag orvos feleségét kezdte el festeni, a kép azonban nem volt elég „szép” a megrendelőnek s nem vették át, sőt a második ülés után udvariasan tudtára adták, hogy egyelőre ne jöjjön. Én láttam az elkezdett képet, emlékezetem szerint nagyon tehetséges dolog volt... Ma úgy érzem, egyrészt Friedbauer Béla művészete kavarta fel belsőnket s hozta nyugtalanságba, másrészt a légkör, amit közvetített számunkra. Rövid célzások Derkovits Gyulára, találkozások József Attilával, Illyés Gyulával Párizsban, igen foglalkoztatták képzeletünket. Derkovitsról mindig a legnagyobb tisztelettel, igen meleg hangon beszélt. Itáliai, franciaországi és németországi útjairól csak rapszodikusan tett említést. Különös lelkesedéssel emlékezett meg Käthe Kollwitznak egy nagyhatású kiállításáról, hogyan ünnepelte a lelkes közönség a megnyitón a nagy művészt, kit midőn megkértek a lelkes kiállításlátogatók, hogy szóljon néhány szót a dolgairól, így válaszolt: „Beszéljenek a képek helyettem”. Ha filozófiára terelődött a szó, szívesen emlegette Spinoza Baruch holland filozófust. ... Bölcselkedő hajlandóságai festészetében ugyan nem nagyon látszottak meg, bár voltak expresszionista törekvései, ezek inkább grafikáiban öltöttek testet. Szenvedélyes előadásban ábrázolt vitatkozó zsidókat, tetvészkedc katonákat. Ezek a tollrajzok egyrészt Barlach, másrészt Mednyánszky rajzaira emlékeztettek. A harmincas évek végén készült egy olaj önarcképe. A portré kalapban, cigarettával kezében, frontális nézetben derékig ábrázolta a művészt. Finom szürke árnyalatok, egyszerűségre való törekvés jellemezték ezt a tehetséges munkát. Ugyanezen időtájt festett néhány tájképet, egy kép a pápai Pacsirta utcát, egy másik a Bástya utcát ábrázolta. E kissé nagybányaias előadásban készült képeken a művész a város sivár csöndjét igyekezett kifejezésre juttatni. A Pacsirta utcát ábrázoló kép szerepelt az ún. Magyar Művészetért kiállításon a Műcsarnokban.” (1940. dec.) (7) Meglepő, hogy zsidó létére bejutott a műcsarnoki kiállításra. A negyvenes években az OMIKE (Országos Magyar Izraeliták Közművelődési Egyesület) kiállításain rendszeresen részt vett. 1942 januárjában rendezett III. kiállításon a Gerencsér és Öregek című festményeivel szerepelt. Valószínűleg az első két tárlaton is kiállított. A IV. kiállítson (1943. április) bemutatta Önarckép — a Cziráki által is említett kalapos, cigarettás önportré —, Apám és A gyász című munkáiról írja N. E. a Múlt és Jövő XXXIII. évf. 1943. májusi számában: ,,... A festmények közül Friedbauer Béla két képe (A gyász, Apám) a kiállítás legszebb darabjai közül való” és közli A gyász reprodukcióját. A sötét színekkel, összefoglaló festésmóddal készült képen kisablakú helyiség fala előtt két férfi ül alacsony széken. Egyik állát támasztja térdére könyökölve, a másik kezei közé fogva fejét megtörtén néz maga elé. Apám című képén a kép tengelyébe állított világos színű cserépkályhához támaszkodó fáradt öregember néz szembe velünk. Az érdekes ritmust adó két szék, a falon függő sötét nagy ingaóra különös, megkapó hangulatot áraszt, ami Chagall néhány megindító hatású festményére emlékeztet. Szűrt világításé, sötét tónusú meleg színekkel megfestett kép egy mély- zengésű gordonka sok fájdalommal telített hangján szól az öregember sorsáról, érzelmeiről.” 78
