Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Káldi János: Juhász Ferenc költészetének stilisztikai vizsgálata

éppen itt van ennek a nagyon jelentős — és kétségtelenül maradandó — költészetnek az elmarasztalni valója. Az áradás elragadja őt magát is és viszi, viszi — legtöbbször "kletlen tájakon át — nagy kanyargásokkal a cél felé a mondandó kifejtéséhez. Olyan utakat is megjár célja felé törekedve, amelyeket nem kellene megjárnia. S viszi, cipeli magával az olvasót is, s azt is jól' clfárasztja. Hitünk szerint erre nincs szükség. A XX. század második felének embere gyorsan él; a legrövidebb úton szeret elérni céljához. E törekvése ésszerű és egészséges. E törekvésnek a költészetben a tömörség, a rövid kifejtés felel meg, s nem a túlhajszolt, elkanyargó részletezések.

A halmozás túlhaj szólása miatt olykor eléggé fárasztó is és eléggé nehezen megközelíthető nem egy Juhász-vers. Nem értek azonban egyet azokkal, akik e „nehezebb'’ poémákat az ,sérthetetlenség” vádjával sújtják. Ez túlzás. S azt gondolom, néhány évtized elmúltán e Juhász-versek is „könnyebbek” lesznek. De azt is hangsúlyozom, abban nem hiszek, hogy a gát nélküli szó- és szószer- kezetzuhogás s a gazdaságtalan részletezés valaha is stilisztikai erény lehet.

A nagyítás, túlzás, vízió

Jellemző Juhász költészetére a nagyítás, túlzás is. Az élményt, a jelenséget, a képet _ óriásivá felnagyítja. Ezt a módszert alkalmazza, hogy a versben közölt tartalmat megerősítse, hogy még jobban meggyőzzön, hogy még jobban magával ragadjon.. Nagyításaiból, túlzásaiból számos esetben vízió születik. Roppant méretű képeket, freskókat vetít elénk; ezelt'li'Tfépek és freskók már rendkívüli nagyságukkal is hatalmuk alá kerítenek, de Juhásznál emellett még döntően hat ránk a sok erős szín, a kiélezettség, a zsúfoltság is. A költői látomás hatalmassá tételét a sok kép és a sok hasonlat felszórásával éri el.

Felnagyított, vízióvá táguló, mélyülő jelentősebb versei a következők:

Füst-ország, Äz éjszaka képei, Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb, József Attila sírja, Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul. A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, A virágok hatalma, Krisztus lépesméze, A halottak eposza, A mindenség szerelme. A tékozló ország, Mámor.

Bármelyiket nézzük is meg, tanulmányozhatjuk felnagyító módszerét. A felsoroltak közül kiemelkedően szép „A virágok hatalma” c. vers, s ezért ezt vegyük szemügyre.

„Jaj, Rózsa. Vízililiom, Nárcisz és Szarkaláb, holdfény higany-tócsáiban derengő lenge Mák,”

Ez a költemény első két sora. Tehát egy fájdalmat kifejező indulatszóval indít. Azért ezzel, mert fájdalmas a vers közölni valója. De mindjárt utána jön öt virágnév, amelyeket nagybetűvel ír. Tehát már a vers elején felsorol, halmoz. Emellett még meg is személyesíti a virágokat, hiszen emberi tulajdonságokat ruház rájuk, az értelem, az értés képességét adja nekik, beszél hozzájuk. S ezen fölül még azzal is jelentőségteljessé emeli őket, hogy nagybetűvel írja nevüket.

De tovább kell tágítani a képet, hiszen a „virágok hatalmú’’-ról van szó. Jön is a tágítás. A felsorolt öt virág egy képekből összeálló hasonlatban növekszik tovább.

„mint terhes anyák a hold alatt, állnak nyitott ablak előtt, s érzik a szemgolyót, fogakat megtestesítő eljövőt, és ríddogálnak boldogan, könnyű ezüst harmat szakad, mosván a tejtől-fájó, nehéz, fehér-nagy halmokat,

70