Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Káldi János: Juhász Ferenc költészetének stilisztikai vizsgálata
( úgy állsz te itt, úgy álltok itt, reszkető kis csoport, s hinti fejetekre az űr-golyó a foszforos sárga port.” Aztán jön még az 55 virág neve elszórtan a hosszú költeményben, majd a virágok száznál több szép megnevezése, aminek következtében még hatalmasabb lesz a kép. De egy gátját eltépő áradásban azt is elmondja a költő, hogy íp virágok mindenhol felnőnek, kihajtanak; kietlen tájékon, trágyadombon és kövek között Isi Ezért igazán nagyok, mert mindenhol megjelennek és felmutatják győzelmes kis láng-fejecskéiket. „Ó, salakdomhok fekete habján világra-tört szüzek, szemétdombok tündérjei, a boldogságtokat ki érti meg? Rongyok, cserepek, üvegtörmelékek közt, fazekak rozsdás lukjain kitörve ringtok, mint jégzajlásban vitorláshajó, a mocsok óceánjain, újságpapír, barna drót-gubanc, fémforgács-hinár közében éltek, mint koraitok, hús-csillárok a tengermély édenében, éltek, mint boldog halhatatlanok, halni-kész halandók tüske-ágak, csillagszóró-szépek, eres húskezű-kancsók, áttörve döglött macskák fosztó, olvadt, émelyítő húsán, áttörve a halálon, ülve világító rothadék penészes trónusán, egér-csontvázak roncs-gályáira halványkék kagylókkal tapadva, szirom-kopoltyúkkal mozgatva a fényt, zöld uszonnyal a lángot kavarva, kigyúltok halotti méccsel az elvadult, árva temetőkben, kis sárga méccsel a holtakkal elhagyott mezőben, katonák viasz-csigahéj füle mellett, huszárok kék-sebű szívében, dédapák szakállábán, elásott magzatok fehér tenyerében, mint zöld-viaszú gyertyák fölgyúltok a dámszarvasok nyomában, alsó-állkapcsok félig elmorzsolt kukoricacső-karéjában, disznó-körmök, csibe-koponyák mellett a trágyadombon, rozzant óltetők málló halpikkelye közt, fekete vas-lombon, a repülő-roncsok szitakötő-fejében, műszerek földbe-kevert falán, olajos, gumiszagú fedő- és hártyaszárnyak perzselt alumíniumhalmazán, foszfor-zöldes műszeretek az elsüllyedt zöld-taknyú bárkák gyöngy gerincén szelídkedik, s a légnyomástól felfordult fehér-hasú halak uszonya-csücskén, poshadt halfejek szigetein, bombák átok-uszonyain, ágyúlövedékek ólom-magú, réz-acél nemiszervei, sárgaréz hüvely-kelyhei közt égtek, piros lámpásotok fölgyúl, fehér orcátok föltündököl lótetemek szőrös bőrcafatjai alatt, hová a fény bedől, erek nyúlós, vizenyős mdáit, csontok őspilléreit megfestve, fehér-fáklyák kigyúltok ott az ég félé repesve, fölszántok, mint az éji-csillag forogva, könnyesen, magában, fölszántok tündökletesek, kimondhatatlan-tisztaságban, fölszántok a rondaságból zöld szellemek, zöld szárnysuhogással, fölszántok fehér glóriában, gyönyörűséges-megadással, fölszántok megnyílt-koponyák fekete, sárga kopasz aggyal, fölszántok fejrenőtt-szivűek, békével és haraggal.” Ezért „erősek”, „hősök”, „hatalmasok” a virágok! A befejezésben azonban kiemelkedik az elragadó képből maga a költő, és így szól az „erős, hős, hatalmas” virágokhoz: „Ti azt már úgy sem értitek, hogy amit én nyitok, az a virág beszélni tud és szebb, mint a holdas Nárciszok, a szára föl az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik, porzóira száll az üstökös-idő, szirom-dongája nem hervadozik, hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, hordok mariamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat, 71
