Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Vágási Imre: A bakter és az idegen (elbeszélés)
elvesztettem a háborút, mert nem volt igazam. Nem tudom, az oroszok mit mondanak. Én beletörődtem, hogy nem volt igazam, és minek mentünk oda. Maga meg most azt mondja, hogy menjek el az én Péter barátomért. Hogy én is ott maradjak? Én utánam ki jön? Talán maga? És ha maga is ottmarad? Maga után ki jön? Én már megöregedtem, hagyjon engem békén. Vagy elvesztettük, vagy megnyertük azt a háborút. Egy ideig békén voltak. Most újra beszélnek, beszélnek, nekem már beszélhetnek. Szeretem ezt a kis házat, szeretem a jövő és menő vonatokat, szeretem a sült kakast roseibnivel és a bort. Az igazgatóságtól jött. .. Miért nem mindjárt ezzel kezdte? Persze, ha az igazgatóság úgy látja, akkor itt maradhat. Azt csinál, amit akar, oda megy, ahova akar, csak nekem ne beszéljen semmi többet a Péterekről. Tudom jól, maga olyan ember, aki akkor hangosan és szépen beszélt, de nekem ne beszéljen sehogyan sem. Akkor nem lesz baj. Mert ón megszoktam a magányosságot, a csendet, nekem elegem volt a zajból. Az igazgatóság jó volt hozzám, én megteszem, amit az igazgatóság mond. Mindig, mindig. Ha iszom, mindig szomorú vagyok. Ezt el kell néznie. Nagyon ritkán iszom. És a mai nap olyan szépnek látszott. Most idejött maga, s akárhogy is tiltakozom, beszélni fog arról, amit akkor elfelejtettem, amikor az igazgatóság hazahozatott, és újra elfelejtettem, amikor ezt a vaskeresztet a karácsonyfa csúcsára tettem. Hát azt csinál, amit akar. Nem kérdem meg, hogy kicsoda, meg miért engedte meg az igazgatóság, hogy idejöjjön. A maga számára az a fontos, biztos, hogy idejöhetett, az én számomra meg az a fontos, hogy ne beszéljen nekem a Péterekről, még akkor sem, ha én kezdtem. Most pedig valóban aludni akarok, másfél—két órát. Ha nem ébrednék meg, vegye fel ezt a sapkát, meg azt a kabátot, fogja a zászlót, engedje le a sorompót, tisztelegjen. Tegye azt, ami az én feladatom, lehet, hogy magának is jobban áll majd. * Az idegen, úgy ahogy az öreg bakter mondta, kint állt a házikó előtt. Már világos volt, s még mindig nagyon hideg. A vasutaskabátban és sapkában odavalónak látszott a sínek elé, a nagy fehér síkságba, az elmozdulni igyekvő erdők elé. Olyan mozdulatlanul állt, mintha nem ember, hanem egy odavert cövek lett volna. Nem nézett semerre sem, talán nem találta fel magát ebben a lényegtelen helyzetben. A fehér földek felett sétált el a korai világosság, kényelmesen, néha árnyékba törve az egyedüli fák lábainál. Az idegen szemeivel megmérte a mozdulatlanság nagyságát. A sorompót régen leengedte már, láthatta, hogy senki sem jár az úton. Ide kellett jönnie, mert senki sem jár az úton, azon az úton, amiért talán iderakták régen valamikor ezt az öreg bakterházat, s belé ezt az embert, aki gyáva lett az elvesztett háborútól, aki nyugodtan akar élni, s akinek német neve van, és németül beszél. Fogadott már vonatot, nem is egyet, de nem ilyen sapka volt a fején, és nem zászlócska volt a kezében. Nem a csengetésre ment ki várni a vonatot, régóta kinn állt. Szívta a hideg levegőt, mely elárasztotta egész testét, nem fázott, hálával gondolt az igazgatóságra, hogy ide küldték. Ámbár mindenféleképp meg kellett ezt tenniük. Tudta, hogy segíteni fognak rajta, ez érthető volt. Meg is ijedtek, mikor meglátták. Egyből azt kérdezték, hát te hogy az istenbe kerültél elő. Jókat röhögtek, mégis 47
