Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - Kónya Lajos: Végül (vers)

Kónya Lajos: VÉGÜL

Makacs hűségemért jutalmul, hogy nem hátráltam a fagyos esőre-szélre sem, lehalkul s végül mindent tisztára mos a vizet kavaró 'viharszél, s az égen a kiaggatott vásznak fölött az olvatag dél keblére tűzi a napot.

Ábrándjaimmal áthajóztam a túlsó partra. Szilvafák ágán kuksolt a kedv, rajokban, beszívtam mézgaillatát.

Meszes magányom elfeledtem, ittam a szín- és fényözönt.

Lányok kapálgattak a kertben, valamelyikük rámköszönt.

Kígyózva követett a mélyút, az áhítat magasba vitt, s mint aki a világ fölé jut, megláttam rejtett titkait.

Vad volt s gyengéd, búzavirágkék, s ígérte, ilyen is marad.

Ó, bárha megpótolhatnám még egy-két hónappal a nyarat!

De elmentél te is, e pár nap szorongató, szűk ráadás, i’alóban vége van a nyárnak, bár hunyorog még a parázs, de lángjait nem szítja fel már se nap, se jámbor vágy, se szél.

S a szerelem is teveled jár, borzong magában, nem beszél.