Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)

állapítani. Egyébként*az éjszaka tökéletesen csendes. Te a háború után voltál a tartalékos tiszti iskolában, most arra emlékszel, meleg makedóniai nyárdélutánok járnak az eszedben, por — valamiképp rothadó paradicsom jut az eszedbe, de mért éppen az, miért? Meg a tüzérkapitány jut az eszedbe, aki a különféle fegyvereket magyarázgatta. Unottan. Nem tudod, hol dördül el most az ágyú, másodszor is, azt sem, hogy milyen, azt sem, hogy miért. Rád nem ágyúval lőnek, de most erőre kapsz, s elindulsz a szálló felé, nyugodtan, sietősen, de semmiképp sem futva. Sőt az ajtó előtt még meg is állsz. Így. Nagyot lélegzet Az akaratodat próbálgatod: most tudnék, még vissza is tudnék sétálni a barikádhoz, szép ez az éjjel, semmitől sem félek, a séta azonban mégiscsak bolond dacoskodás lenne, semmi értelme. Jól érzed magad. Hol a félelem? Nyugodtan lenyomod a kilincset, fölemeled a pokrócot. A hall. Nagy megkönnyebbülés áraszt el, mint langyos zuhany, fárasztó út után. Világosság, beszélgetés, zsongás, mindannyian a bejárat felé néznek. No és aztán! A rádióban halk zeneszó.

A szálloda lakói. Az események készületlenül érték, meglepték őket. Mi lesz? Ez a kérdés lebeg minden tekintetben. Egy kis ijedség, sok tiltakozás: miért épp most történik mindez, amikor én itt vagyok? A portáspáholyban sportruhás férfiak, rövid vadászkabátban, vállukon puska, karjukon háromszínű szalag, egyikük mellén és hátán szíj van átvetve, benne golyók. Egy lány van velük, szűk sínadrágban, szürke zubbony, kék svájci sapka. Nem ismersz rá mindjárt. Még fáradt vagy az átélt iszonytól, mintha elvertek volna, mintha túlságosan soká merültél volna a víz alá, hacsak egy kicsit maradsz még a víz fenekén, soha többé nem merülsz fel. De mindannyian észrevették, hogy valaki belépett, valamennyien az ajtó felé fordultak — feléd — és a lány is feléd fordult.

Nyomban otthagyta a csoportot, hogy hozzád közeledjék, már messziről nyújtja a kezét, magabiztosan — fél évvel ezelőtt nem ilyen volt —, egy cseppet sem törődik azzal, hogy ez itt most színpadi jelenet, hogy a többiek, kettőtökön kívül — közönség, s hogy mindez most még túlzott is. Kétségkívül bátorság és férfiasság is kell ahhoz, hogy így közeledjék feléd, mint ahogy most Éva közeledik. Több, mint amennyi ahhoz kellett, hogy az ember a sötétségben a barikádtól a szállóhoz menjen — mert odakünn az éjszakában nincs számtalan sok kísérő tekintet. Szája kissé nyitva, ez az a gyermekes vonás az arcán, melyet jól ismersz s most még nagyobb ellentmondásban áll mindazzal, amit rajta látsz, ezzel a férfias sportöltözékkel.

— Te honnan csöppensz ide? — kérdezi. — Egyébként mit csodálkozom? Itt laksz?

— Igen.-— Várj csak! — Visszamegy a csoportjához. Te leveted a felöltődet. Az ijedség feledésbe merült? Nem. De egészen elfojtottad. Jóleső meglepetéssel és kíváncsian nézed, amint Éva valami parancsot ad a fegyveres férfiaknak, akik a felkelőt játsszák. Vagy a gyilkost. Mindenképp azt gondolják, hogy hősök. A legidősebbnek még nagy bajusza is van, negyvenéves, vadászkalap. Ügy látszik, felháborodik. Nem hallod, Éva halkan beszél, de sokatmondó, széles mozdulatai vannak. A vadászkalapos ember pisztolyt ad neki, a lány hanyagul nadrágja hátsó zsebébe süllyeszti. S a fegyveresek elvonulnak. Melletted haladnak el. Közülük csak az egyik billenti meg ujjúval a kalapja szélét. Tekintete nem a legbarátságosabb. Te időközben egyik fotelbe ültél, erődet összeszedted s most udvariasan felállsz, mert Éva hozzád lépett.

— Te valami új Robin Hood vagy efféle lettél?

18