Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
— Hol beszélhetnénk nyugodtan egymással? — A szobámban, ha nem feszélyez... — Fél évvel ezelőtt már egy hotelszobába szeretted volna vinni ebben a városban, akkor nem ilyen hidegen nézett rád, hanem kissé szerelmesen, de akkor nem mert: tudod, a portás nem szólna semmit, te külföldi vagy, én azonban újságíró szeretnék lenni idehaza, nem szabad ... s akkor nem harminc ember tekintete tapadt kizárólag mindkettőtökre. — Jó. Van valami falatozni valód? Halálosan éhes vagyok. — Van — válaszolod s már oda is lépsz a portáshoz. — Kérem a kulcsot! Csodálkozó tekintetek sorfalában mentek a litfthez. Még be sem léptetek a nevetséges üvegkalitkába, s máris mindenfelől a portáshoz tódulnak, s kérdezgetik, ki vagy te s kicsoda az a lány. Rendben van. A szálloda folyosói néptele- nek. Akár ellenforradalomnak, akár felkelésnek, avagy egyszerűen eseményeknek nevezed is mindazt, ami körülötted történik, az azonban biztos, hogy a szállodai személyzet ellenőrzése ellanyhult. Egy kerek asztal és a bőrkarosszékek közti mélyedésben halomnyi szennyes ágynemű, a padló hamutálcákkal teii. Ajtót nyitsz, felkattantod a villanyt, az ablakot este óta elsötétítették, beengeded a lányt, az ajtót bezárod magad mögött. Mit kell most tennünk, beszélgessünk vagy táncoljunk, kérdezed magadban. Éva szája, mint mindig — vagy újra —, egy nagyon picit nyitva van. Kicsiny, de nagyon szabályos fogai vannak. Hosszúkás, kissé duzzadt ajka. Mindezt látod. ■— Csókolj meg! — mondja, mintha valami nem fontos és unalmas dolgot parancsolna, mintha azt a járőrt már begyakorolt feladattal bízná meg, vagy mintha kutyát kergetne el a díványról, nem sok állhatatossággal. A szeme mást mond. Ég talán? Némán hozzálépsz, átkarolod, megfogod a vállát, megcsókolod, nem csupán miatta vagy izgatott, hanem minden miatt, ajkai közé fojtanád a hozzád méltatlan, utcai ijedséget. Egyik karod a nyaka köré fonod, amely oly karcsún hajlik elő a gyapjúdzsömperből, másik kezed végigsuhan a ruhája szövetén, le a hátán, s amikor kabátja alá akarod bujtatni, hogy közelebb jusson a testéhez, a nadrág hátsó zsebében valami fémet érzel, először nem tudod, mi az, aztán észbekapsz, elmosolyodsz, kijózanodsz, megállsz. Kihúzod zsebéből a pisztolyt. — Amazokkal még sosem csókolóztam. Mit. akarsz ezzel a játékszerrel? Nem kisgyereknek való. Valakit még megsebezhetsz vele. — Ezek az idők sem kisgyereknek valók. Nem voltam elég óvatos, amikor elhatároztam magam, hol és mikor szülessek. Maga dobja le a kabátot a testéről, a dzsömper sárga, szűk, eloltja a lámpát s olyan hevesen veti a karomba magát, ami ismét inkább gyermekes, mint nőies — aminthogy egy kissé mindig nyitott szája is gyermekes. Átveszed a vezetést az ölelkezésben, s most öreg vagy, akár a tenger, biztos, mint az erdő. És mindent tudsz. Észrevétlenül az ágyhoz vezeted, lassan, mintha nem tudnátok, hová mentele, tudod: azt szeretnéd, hogy visszatérjen a nyárba, amelyet félév előtt együtt töltöttetek ugyanezen a földön, a Duna mellett, a városban, amely olyannyira elütött a maitól. Az ágy bontatlan, de egészen beleszédülsz a csókba, s mikor ott vagy a halántéka fölött, érzed, hogy a haja sósízű és nyirkos, s hogy sír, hangtalanul sír, de végtelenül omló könnyek közepette, és te feliszod csókjait. A nyár soha többé meg nem újulhat. Végtelenül sokat táncoltatok első éjszakátokon — s nagyon keveset ittatok, egy bárban, a folyó fölött, amelyben egy öreg nő maga zongorázott és énekelt hozzá, rekedten, de nagyon szépen, nagyjából igazi néger melódiákat. Akkor tervszerűen s átkozottul férfias kép2* 19
