Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Kulcsár János: Táj - emberekkel, Sándorházpuszta balladája, A 109-es őrház, Rábcaparti vasárnapok, Seregek útján, Tihanyi roráté, Himnusz a hűségről (versek)
Ötvenhat, véres vizsga-év! Elizzott vádjaival együtt. Fakul a hang, az arc, a név, s lassan már mi is elfelejtjük. TIHANYI RORÁTÉ Te sirály-libbenésű csend, s te is, hullámok lelkén suhogó örök karének, most harmatozd rám kék-ezüst porát az ifjúság széthullt egének, mert jön felém, gurul cikázón, küllőzve, sugarazva az érett férfikor tűzgömbje, melyet hívtam —' napimádó — valamikor, de ünnepére nincs már aranyam: fizet, ki vágni gyenge, kérni gyáva, s én fillérenként szórtam szét magam. Így mondtam: — vers. Így éreztem: •— kenyér . . . Tihanyi csönd, legendák Csipkebokra, tán visszatérő fényedtől fehér szerelmünk is; útjára tőled indult, hisz benned bíztunk eleitől fogva! Mennyi vitorlás szépség lebegett a láthatáron! Néztük, hogy a fecskék hogyan feszítik sátorrá felettünk az alkonyi eget, láttuk, amint aranyhíd siklik át Szántód felől. . . Egymás ujján csodáltuk a kis, törékeny arany-karikát, hogy „igazából” házasok vagyunk ... s már nem is fájt, hogy nincsen otthonunk. HIMNUSZ A HŰSÉGRŐL Költ ő: Üdvöz légy, szerelmem: Forradalom, ki úgy hajolsz fölém naponta, mint áhítatos szerzetes lelkére a barokk Madonna!
