Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Kulcsár János: Táj - emberekkel, Sándorházpuszta balladája, A 109-es őrház, Rábcaparti vasárnapok, Seregek útján, Tihanyi roráté, Himnusz a hűségről (versek)
Messze, túl a falu határán, d,e még a Huszárdombon innen, ott állt a 109-es őrház, oda kellett ebédet vinnem apámnak, másnaponként. Ott várt — mit mondjak? — Minden. Vadmálnával, búvá eperrel kínálgatott a vasútárok, mezítelen talpam neszétől riadt kis réti proletárok — fürjek — csapódtak égre. Tudtam: mesékben járok, de éreztem, hogy biztonságunk, kenyerünk, álmunk fogyni kezd és hiába már a visszatérő huszonnégy órás újrakezdés; idegen átkot hord a pályán morajló rezgés... És már csak bújtunk, és a sínek szakadtak, mint a szalmaszálak, és át kellett adni a zászlót egy géppisztolyos katonának, és egy kínlódó tank kitörte az almafánkat. Őrzöm a füstté-vált gyerekkort, melyből csak ennyi volt a részem; túl sok, hogy elfeledni tudjam, s kevés, hogy társak közt idézzem, fűszere itt rejtőzik borban, kenyérben, mézben. Ezért ülök hunyt szemmel néha; húsz-éve-nincs jelző harangoz, belép apám, vasvégű botját letámasztja csendben a falhoz, bajszán jégcsap, s köpeny-zsebében kismadarat hoz.
