Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Hajam színének változása (elbeszélés)
— Mi? — Gyere, Satya! — Megyek — mondta. — Csak azt nézem: viüámlik? — Á! — De. Villámlik! És akkor szemközt újra megpillantottam a liberátor-kötelékek V-betűit. Amerről az előbb jöttek. Csak most több a V-betű fönt. Odacsavarozták a lábamat a földhöz, mozdulni sem tudtam onnan. És villámlött. Ekkorát még sohasem villámlott! És két, kemény satupofa közé szorították az arcomat. Volt egy zöld csatorna. Abban a zöld csatornában csak mérges gáz volt. Mentem benne és valami minduntalan széjjelfeszítette a számat. Tátogattam. Nem én tátogattam. Hanem valami fogó vagy más tátogatta a számat. És volt ott egy rekettyebokor. Az alatt kígyók úsztak, alig tudtam kikerülgetni őket. Valami elkapta a jobb karomat és kivágott az alagútból, de visszaestem belé. Aztán megint az a szájtátogatás. És akkor — semmi. Egy ideig nem álmodtam semmit. Lehet, hogy meghaltam. De később megint álmodtam; valami vitt, vitt; a halott föléledhet, hogyha erősen megdobják, megrázzák. Valami vitt, vitt. Hogy nekem innen ki kell jutnom! Csak nem szabad sokszor elbotlanom, mert akkor nem lesz annyi időm, hogy kijussak innen. És az, hogy a számat szétfeszegeti mindig valami, az jó. Az segít — előre. — Eredj! — üvöltött álmomban egy... mi üvöltött? Valaki üvöltött: — Eredj! Eredj! És akkor odasütött hozzám a nap. Fehéren vakított a fény. Fák alatt másztam hosszan, térdem, sötét árnyékom a Duna leomlott partját túrta. Mögöttem a pokol, rajtam csak a füstje; látom egy tócsában, hogy olyan fehér a fogam, amilyen még soha nem volt. Nem, a homlokom, az arcom csupa füst. A hajamnak a színe fekete. Anyám is megmondta, hogy semmilyen színe sincsen a hajamnak. De!... Mögöttem most is fekete a világ. Ég a világ! És odább, az erőműn jóval túl, ahol mocsaras mélységbe fullad a gyári domb, megpillantottam Emmát. Emma alig lépkedett. Végig volt hasadva a blúz a hátán, valami ruhája lent csüngött a lába szárán, keze lógott. Emma! Csörötnök Emma! Valamit mondok, Csörötnök Emma! De magam sem hallottam a hangomat. Meglódultam, hogy utána iramodjak. De alig haladtam, mert a fejem hátracsavarodott az égő, zuhogó pokolra, amely mintha üldözött volna. Csak el innen! És átlépkedtem sok emberen; a legtöbben hanyatt feküdtek és nem csak az orruk vérzett, hanem a szájuk is. És voltak gyanús embermaradványok . . . Akkor már éreztem, hogy iszonyatosan fáj a lábam ujja. Fáj valamennyi. Lehúzkodtam a cipőket. Minden lábujjam be volt repedve hosszan. — Csörötnök Emma! Emma. hallod-e? Csak ment. Mint az alvajáró. Szerencsére: ment. — Emma! Menj csak. Elérlek! Menj! Visszarángattam a cipőket, a lábamra. A bal kezem, jól láttam, fehérebb volt, mint a másik. Fölkeltem, s megiramodtam Emma után. A combjaim fájtak elöl. Nem is fájtak, hanem lefelé húztak. Emma! Egy ideig mintha jött volna utánam a gyárból a sötét pokol. Aztán elmaradozott. A gyárból egyenesen fölfelé szállt a füst. A füstből ki-kicsaptak a vakító lángok, el nem robbant bombákat vágtak szét. Hajadonfőtt, fésületlen nem kerülhettem Emma elé, mert anyám is meg7
