Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Csikós József: Azon a napon (vers)
mondta, hogy semmilyen színe sincsen a hajamnak és hátul nem simul el rendesen semerre. Azért vettem az apró fogú fésűt, pedig egy nyakláncot sokkal jobban szerettem volna... Átugrottam egy kisebb bombatölcsért, átláboltam egy tócsán. És már Emma háta mögött voltam. De úgy lógott a lábán a ruhája, hogy nem mertem melléje kerülni. Egy sáros köpeny volt nála, de nem az övé. Valahol fölszedte véletlenül. És csak ment. Most még szóljak neki? Ha nem szólok, elmegy a világ végére. De azért csak mentem utána. Talán jót tesz, hogyha kigyalogoljuk magunkat, ahogy csak tudjuk. És: el innen! El, minél távolabbra! Mert még utánunk iramodhat a gyári pokol, vagy elvágódhat idáig egy föl nem robbant, azaz késve robbanó bomba. Csak ne fájna úgy a lábam! — Menj csak, Emma. Menjünk! Nem, Emma sem hall most semmit. Aztán valami megint villant. Valahonnan a városháza felől villant a fényes repülőgép, s ahogy föltekintettem, már nem volt sehol, de valami volt, amitől térdre estem. Valami esett lefelé, oda, a gödrös, mocsaras helyre. Valami! Hanyatt feküdtem, kupámat a földhöz szorítva. És nem esett le... Nem, engem keres a bomba! Összeszedtem minden erőmet. Kiáltottam. Amekkorát csak tudtam. Segítség! Segítség! És éreztem, hogy két oldalt bereped a szám. De akkor még mindig segítségért kiabáltam, s majdnem a föld alá bújtam. A kiáltástól repedt el a szám. Mert légnyomás nem volt. Most nem lehetett. Attól, hogy véres vagyok, magamhoz ocsúdtam valamelyest. És akkor fölnéztem. De már se repülőgép, se bomba. Nem is volt bomba. Valamit ugyan megpillantottam a levegőben, már földközelben szállt. Egy jókora plakát! Kiszedtem számból a homokot. De nem merészkedtem közel a plakáthoz. Irtóztam tőle, akár a bombától, vagy a mögöttem lángoló gyártól. Aztán eszembe jutott Emma. De már nem láttam. Eltűnt, valahogy hazakeveredett talán. A gyárba nem jött többé, soha. Csikós József: AZON A NAPON Minden megkeveredett azon a napon, mint egy Chagall-képen. Olyan szabálytalanul kiegyensúlyozott pillanatok következtek el — az ember nem tudta, hol van, mennyit ér és mit tesz voltaképpen. Úgy vert a nap fényes ostorával, mint a pásztorlányka szelíden az ódalgó tehénkét, s közben szinte énekelt. Nekem soha nem volt nagyon jó hangom, dúdoltam, hát, mint a hosszan lengő eső szeptemberben, vagy a szél, amikor belebotlik a kéménybe s danászik. Nem tudtam gyerek vagyok-e még vagy már kemények az izmaim, s elég erős-e arcomon a szőr. Azt hiszem hetenként egyszer borotválkoznom kellett volna már, s tejet innom is naponta. De hajnalban, mikor csillogó-piros harmatot könnyeztek a bokrok, vettem a kapát és mentem a vasútra, hogy megszabadítsam a pályát a sűrű, tévelyítő gaztól. S a pálya tisztult rendelés szerint — akár az élet bennem. 8
