Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Hajam színének változása (elbeszélés)
Hiszen hogyha nem halna meg senki, csak szétfröccsennének a gyárkémények, akkor le is eshetne egy bomba. Emmát valahogy elrejteném a testemmel, egy partnál. És én megsebesülnék fölötte. És Emma sírna, hogy én megsebesültem miatta. Hogy sírna! Hajadonfőtt, fésületlen nem kerülhettem Emma elé, mert anyám is megmondta, hogy semmilyen színe sincsen a hajamnak és hátul nem simul el rendesen semerre. Azért is vettem az apró fogú fésűt, pedig egy nyakláncot sokkal jobban szerettem volna. — Mit fésülködsz most, te, hülye?! — Nem látsz attól a kocsikerék szemedtől, mi? — Dehogyisnem! — Fojtsátok le a gyárkéményeket, az atyaúristenit! — Ö! — Emma! Csörötnök Emma! Emmaaaa! Nekiszaladtunk a Dunának. Német uszályokat vontatott rajt egy cseh gőzös, a túlsó, ligetes part felé sodródva, egy magyar hajó meg nagy kanyart vett a gyáron túl, hullámai kicsaptak a sárga partra. Hátracsavarodott a fejem az embernyájban. Mögöttünk a gépágyú idegesen fészkelődött az igazgatósági épület tetejében. Fölvakkantott a majdnem makulátlan égen ragyogó liberátor-kötelékek V-betűire. Aztán meg nincsen ágyú. És nincsen igazgatósági épület teteje. Valami suhog, sistereg. Ezer mozdonyból dől így a gőz, ha kipukkadnak. Eldugul tőle a fülem és csak zúg, valahol egészen bent. És lázas vagyok. Valamin tapogatnom kellene, hogy a magas láz le ne döntsön. Egészen vastag a tenyeremen a bőr. És vastag az agyam. Száraz és vastag. Valami hiányzik. A gyári asztal a satuval. Vagy mi a csuda hiányzik? Az égbolt hiányzik? „Két méter tíz centi kötő kell.” Anyámnak kellett vagy hét esztendeje. Két méter tíz centi kötő. Ez tisztán eszembe jutott. Mondogattam akkor, amíg a boltba értem, hogy el ne felejtsem. Most újra mondogattam. Két méter tíz centi kötő kell! Két méter... — Jézus Mária anyám, mi volt ez?! — Jujujuj! — Elmentek. El. Hallottam, hogy beszélnek. De halványan: — Mi ég? — Ég!... — A szerelde II. is ég. Ég a gáztartály! A nagy, ég! Nem volt benne, mégis vattát éreztem a fülemben. A láng- és füsttenger nem folyt egybe a gyár fölött, széles sávokon tisztán ragyogott a verőfény, az erőmű új, irdatlan kéménye kinőtt az alatta gomolygó pokolból, majdnem a tiszta égboltig. Már Bácsa felől zúgtak a liberátorok, a gyár felől meg rengeteg papír, irat szállingózott a szemembe. És akkor éreztem, hogy a Duna taszigál fölcsapó hullámaival. Aztán megpillantottam Satyát. Vérzett az orra, ő meg nekem mutatta, hogy vérzik az orrom. Mi? Mi? Hangosabban! Hangosabban. Mutogatott. Aztán megértettem: bombáztak. Tudom, bombáztak. Szegény Emma! Csudára megijedhetett. Valahol itt van, mert erre tartott. Az a kisleány csudára megijedt. Gondolom! Lehet, hogy agyon sírja magát. Lehet. Csak azért is, mert valakik biztos meghaltak. És Emma megsiratja, hogyha valaki meghal. Akárki hal meg. Hyennek, mint Emma, annyira gyenge a szíve! — Satya! Emmának annyira gyenge a szíve, elhiszed? 6
