Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Hajam színének változása (elbeszélés)
— Idegen vadászrepülők köröznek fölöttünk! — Ne nyomjátok agyon! Nem értitek, marhák? Mit nyomtok mi? — Idegen repülők! Számitanuk kell a légitámadásra! Mért nem tárják ki a kapu másik szárnyát, barmok? Aki nem hagyja el azonnal a csarnokot, annak a katonai parancsnokság letiltatja két heti fizetését! Mozgás! Odakint, a gyárudvaron ne kavarogjon senki, mint az állat, mert aki nem húzódik óvóhelyre, menedékhelyre, azt könnyen találat érheti! Aki a légiriadó alatt bármit is eltulajdonít, azt a parancsnokság haladéktalanul statáriális bíróság elé állítja! Mozgás! Aztán átlépett egy másik esztergára, onnan ugrott le. Ahogy elhaladtunk mellette, utánam ugrott, s majdnem elért magas kérgű csizmájával. Satyát meg hátba is csapta a nagy tölcsérrel. Elkaptam Satya nadrágján a kiálló szíj hegyét. Megrántottam és húztam vele kifelé. Huzakodtunk rajta, de azért haladtunk. Egyszer eleresztettem, s ettől Satya fenékre ült a kövön, de nyomban talpra ugrott. Aztán a kapuba szorult tömegbe vetettük teljes erőnket; most igyekeztem mégis utolérni Emmát. — Te, — mondta Satya — Emma nem vár odakint, sehol. — Nem? Kint a bakhátas üvegtetők visszavillongtak a napnak. A gyárkémények Győr meggondolatlan óriásszivarjaiként fújták a füstöt az ég gyermekded, kék szemébe. Valahol mindent áthatóan szólt egy magára hagyott, kézi villanyfúró, kint egy vadgalamb. Valahol még föl-fölcsapott egy hegesztőpisztoly szemgyilkos fénye. — Tegnap gázoltam Emmával a Dunánál. A kubikgödörben. Mondtam neki: Te, Emma! Lehet, hogy itt nem bombáznak soha, de az is lehet, hogy holnap bombáznak. Nem? Ilyenkor csak azt a leányt hagyják itt a szülei, aki nagyon szegény. Meg akit már nem lehet megmenteni a becsületnek sehogy. És nem kár érte. Jó, hogy én itt vagyok, de a férfi az egészen más. Ügy mondják: annak, hogyha leesik a kalapja, fölteszi és megy tovább. A férfi az idejön azért is, mert ez hadiüzem. Mégha bombázzák is, jobb, mintha elvinnék Oroszországba, nem? És innen nem viszik el. Ki akartam ugratni a nyulat a bokorból. Hogy miért van itt? Olyan leány nincs több a gyárban. Isten tudja . . . De csak beletapsikolt a lábával a vízbe. És nem szólt. Semmit, Satya! — Gyere. Lehet, hogy most is a Duna partján lesz. Jó? — Futás! — Utat a magyarnak, hé! — Nyomás! Szent Erzsébet glóriája, a vékony, fehér ködkarika tegnap is baj nélkül el- foszlott, s most újra foszlásnak indult, egyik fele már alig látszott, csak a Duna felöli oldala maradt meg élesen. De Satya az ég aljára, a teherpályaudvar felé mutatott. Onnan ezüstszalagok gombolyodtak föl az égre és mindenik szalag hegyén fényesen villant a repülőgép. Mintha nem is bombázók, hanem égi jelek ragyogtak volna odafönt. Bécsbe mennek megint? Oda leginkább Ménfő felől szálltak, ezek meg a teherpályaudvar felől jönnek. — Van Hunniám, Satya. Majd elszívjuk a homokon, a Dunánál, jó? Pufók, lefelé ereszkedő gáztartályok, vasvázaikon gubbasztó, kampós orrú daruk, csavarkupacok úsztak el a szemünkön. Az egybecsördült embernyájnak roppant sodrása támadt, s ez kihámozta a kövér Kardisné egyik felét a kantáros göncökből. És ahogy így, lüktetve, csapkolódva rohant, összevihogtunk mögötte Satyával. o
