Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: Hajam színének változása (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN HAJAM SZÍNÉNEK VÁLTOZÁSA — Ne fuss el! Hallod-e, Csörötnök Emma! — De! — Még úgysincsen odafönt szent Erzsébet glóriája, Emma! Öreg Mikicstől hallottuk, hogy mielőtt iderepülnének a liberátorok, eiőre- száll egy vadászgép, valami fehér gázzal megrajzol az égen egy kört, amilyen szent Erzsébet glóriája, csak nagyobbat. És ebben a körben oldják ki a gyárra a bombát a többi repülők, hogy találjanak. — De! Azt mondják látni odakint szent Erzsébet glóriáját! — kiáltott visz- sza Emma, s éppen csak hátravillantotta rám fehér, kerekded arcát a hirtelen támadt bolydulásból. Aztán elcsattogott amazokkal nehéz, gyári fapapucsában, végig a bakhátas, félig üvegtetős csarnok oszlopsoránál, kikerülgetve a vadul tülkölő targoncákat, egymásba botló embereket. Könnyű szoknyája kiharangozott közülük, de sötét hajfonata már nem söprögetett a vállán, ahogy szokott, mert beleszorult a nyakába a nagy sietségtől. — Hát te, öcsém, tapsifüles, mit állsz itt, mi? — Én? — Nem — mordult rám öreg Mikics — a pápa szamara! —- Az? — Lódulj! Köhög a gépágyú az igazgatósági épület tetejében. Mindjárt rád esik egy láncosbomba! Arra a tüskés, gömbölyű kupádra. Te! Rendes kölyök volnál, csak azokat a nagy bükkfalábaidat utálom már! No? Te meg, vörös Satya szólj ki a hátsó kapun Kapta Jánosnak, hogy a négyes gyárkéményt, ne fojtsátok le egészen, hogyha mégse annyira muszáj. Az istenit, megint nem lesz majd egy szem gőz se a csapokon! Ott szalad Emma! Intettem Satyának, hogy ijesszük meg őket. Aztán fölkaptunk a présgép elöl egy nagy, suhogó vaslemezt. Fölemeltük a váltunkig, föltartottuk az orrunkat az ég felé és fölüvöltöttünk. Vészesen, fenyegetően ordítottuk a riadót, két hangon, mint a szerelde, meg az erőmű szirénája. Aztán elengedtük az ajtónyi lemezt. Rá egy nehéz vastönkre. Mintha bomba, vagy mennykő csapott volna a bakhátas, világos tetőbe. És ettől az ijedősebbek még jobban megugrottak. Megszórnitak a csarnok ajtajában, egy ideig se ki, se be. Aztán kilódult belőlük egy fürt, Emma alig tudott megállni a lábán. — Nézd — mondta Satya — mekkorákat lép az a vénember! — Nincs is akkora lába, hö! — Az mindig így begazol. Pedig még egyszer se bombáztak. — Á! Hajadonfőtt, szokatlanul kapkodva, hasára csüngő síppal, egy hangerősítő tölcsérbe üvöltözve jött Frenbach hadnagy a gyári parancsnokságról; nagy fekete pisztolyagya kilesett a pisztolytokból. Tegnap láttam az öngyújtóját. Csuda extra! Lapos, sárga, lehet, hogy arany. De ezüst biztos van! És csak meg kell billenteni az alját! Fölugrott egy esztergapadra, onnan kiabált közénk: 4
