Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - SZEMLE - Csikós József: Kónya Lajos: Égen - földön
A hitvesi szeretet mindig tudatos vállalása nagyon szépen, a hűség és őszinteség mindenkori ötvözetében kap formát az Öröm és üröm ciklusban. „Felvesz, majd levet újra a hínév... — ilyenkor / sátorként fölibém hajlik hajad éjszínű bokra / s szűkszavú ajkadról a szivárvány-ív mosolyog rám” — írja az élettársról, az asszonyt jósághoz menekülő férfi nyíltságával. Modem költői képekben duzzad, növekszik az együvétartozás szépsége, konok öröme az Augusztusi éj, a Panasz című versekben. Nagyon-új színeket ad a Két hangon c. kötetrész is. Néhány gondolathossznyi távon 'hadd kövessük itt egy kissé Kónya Lajos útját régi köztudatunk ösvényeiről, mert úgy érezzük, emberi őszintesége a nyílt beszédet rendeli nekünk is. „Kicsit jelszálltam, mint a szesz a fejben, kicsit megszédített a kék magasság, amit, tudjátok mindig rühelltem. De hálistennek idejében földet értem” — állapítja meg Egyszerűen c. versében tömören és önkritikusan elmúlt és véglegesen lezárt költői-emberi korszakának kendőzetlen igazságát. Nem a felmentés, a megtört bűnbocsánat hangján, de tárgyilagosan és keményen. Megkapó három sorba sűríti a megtisztulás útját: „Ti oldjatok föl tévedéseimből és jóhiszemű rajongásaimból, szegénység penitenciái.” (Egyszerűen) A Tisztítótűz-bői vett hús-vér gyötrelemről valló idézet („Segíts Eszmélet! . . . Ne csodáljátok most, ha belémfagy évekre a vidám dal.”) a férfias újrakezdés, egy olyan kísérletező és felfedező ember attitűdje, aki mindig képes megváltania magát, és költő lévén — az embertársakat. Nagyszerű ellentétpár mutatja Kónya szenvedését, egyben erejét is: „Kiadnék egy szobát, hozzá budai csendet... / ... eladom a szorongás szeggel kivert vaságyát” (Apróhirdetés). Azt hisszük, ennél elementárisalbb erejű bizonyíték már fölösleges lenne a Konya-múlt sokszor vitatott kérdéseinek eldöntéséhez. Annyit azonban még hozzátennénk, hogy ebben a kötetben érik meg perdöntő ítélete, és a probléma itt kap először, és talán utoljára, tisztító reflektorfényt: a kettős én harcából az egyetemleges JÓ kerül ki győztesen. Feltétlenül szólnunk kell a „Jó szerencsét!” ciklusról. A kötettől szinte külön szerkesztett egység versei a bányászéletről beszélő filmkockák, állóképek, pergő premier plan-ok, totalok sorozata. Ezektől a valóban ős-gyökerű élményektől nem tud elszabadulni többet, aki már csipegetett belőlük. Ezek a zsánerképek, életszagú leírások a mai bányászsora hű felvételei. A festő-rajzoló Kónya cselekményes vázlatai a föld mélyének hőseiről, mondhatnánk úgy is, hogy pontos lírai felmérésének alapján készült szociográfiát olvasunk ■— versben (A fürdő parkjában, Türelmetlenség). „A falvainkból szétszaladt legények hadából ide hány, de hány jutott! Sorsukat bányászlányokhoz kötötték. Vissza? Ismeretlenek az utak.” (Fiatal bányászok)
