Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - SZEMLE - Csikós József: Kónya Lajos: Égen - földön

Kónya vérbeli lírikus, ha regényt ír is (Hej, búra termett idő, Vitéz Márton boldogsága), egy kicsit mindig önéletrajz is az, egyéni sorsának felsőfokú kibontása, részletekben és egészében mélyizzású szintézise a belül feszülő érzelmi szféráknak és a valóságnak, a kettős egység megteremtésére tett kísérletek sikeres sorozata minden megszületett mű.

,,— Mi értelme van ennek a bolond kitárulkozásnak? / Azt hiszitek, hogy szavaitoktól egy cseppet is alakul a világ?” — kérdezi cinikus, keserű mosollyal a „lélek mérnökét” egy író-olvasó est utáni vacsorán a szemorvos, aki „titkon verseket ír”. Hiszen minek is — mondhatnák, sőt, mondják is sokan —, de Kónyának éppen ellenkező, végletesen ellenkező véleménye van a „költészet erejéről és kínjáról”, számára nincs szabadulás a „versek szeszétől”, de kitárulkozása nem vásári maga-mutogatás, nem beteges exhibicionizmus, a líra eleven organizmusa diktálja és parancsolja neki mondanivalóját arról a valóságról, amely akár a jelenből ragadja meg a jövőt, s emelkedik a valóságot alakító hatalomra.

Kónya a mindent^átélni-akarást veszi céljául, friss szellemi kondíciója, hite és ereje minden nyugalom-óhajtást meghazudtolva veti az élet bonyolult és veszélyes örvényeibe. Az érzelemre hivatkozik a „könnyelmű törzsből” kinőtt cigánylány sorsáról írva, „aki cáfolat volt vak ítéleteinkre, / csattanó válasz, diadalmi jel” akire rátör a szerelem mélyen és tragikusan, hogy elveszítse (Egy cigánylány halálára). De a következő vers vadul automatizálódó korunk alapvető jelenségeit mutatja meg, logikus tárgyilagossággal, józanul- hideg érvekkel, intellektuális szinten (Szerelem, gépkocsi). Idézzük ebből a versből a költő egyik többször felmerülő, különböző vetületekben jelentkező problémáját:

„Az ember megérheti még, hogy vers is létrejön valami szerkezetben, ha kell valakinek ilyen haszontalanság.”

Valóban különös csírája korunk annak a jövőnek, ahol „nincs szó a szerelemre”.

Ebben a kötetegységben (Kis Magyarország) kapnak helyet a költő felto- Mó emlékei a szülőföldről. Ez vonás híven kísérte végig — s kíséri ezután is — Kónya Lajos költői útját. Nem volt elég erre egy egész kötet (Hazai táj) szőkébb szülőhazájáról valló szép fejezete sem (Soproni harangok), újra hangot kell adni, belső kényszerből, a soproni emlékeknek, a férfikor délen álló lélek parazsát felizzító első élmények erős nyomainak. Nemcsak azért, mert ez az ifjúság, de mert „Sopron nekem a Pihenőkereszt”. (Sopron, Vasárnap délelőtt az Ikvaparton)

Izgalmas két része a könyvnek az Öröm és üröm, és a Két hangon című egység. Mindkettőben az élet, az ember kettős fázisa bontakozik ki, párhuzamosan: gyötrődés és megszabadulás, kín és emelkedettség, öröm és bánat, csüggedés és erő, élet és halál, egyszerűség és bonyolultság, a kettős én feszítő és vonzó dialektikája vált a hétköznapi történések vágányára, hogy úgy emelje fel Kónya közösségi előjelű humanizmusát. Nem Janus-arcúság ez — de tényleges lelki tulajdonsága az alkotó embernek, amit az bizonyít legjobban, hogy a groteszkség, pillanatnyi lehangoltság szólamai soha nem válnak a pesszimizmus költészetévé, Kónya sóvárgása, fájdalma a létezés kimeríthetetlen erejével hat ránk. Lírája éppúgy meleghangú, mint előbb.

120