Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Virág Márta: Öt hektó bor

ságg'al teletömött fejű cselédjeik ijesztgetésével sem, akik asszonyfalóknak nevezték az oroszokat. Ezek a fecsegések már csak azért sem voltak ránk komoly hatással, mert itt is, ott is akadt egy-egy öregember, aki az első világháborúban az oroszoknál volt hadifogoly, és egészen más dolgokat mesélt róluk. Igaz, óvatosan beszéltek, nehogy valami nagyfülű azt is kiértse a beszédből, amit csak gondolatban mertek megfogalmazni. De azért mi így is megértettük, hogy a szegény embernek nem. a vörös katonától kell félni, ha már ideér a front, legfeljebb a bolondul ide-oda röpködő acél- vagy ólomdaraboktól, mert azok aztán nem válogatnak; ütik, akit érnek.

Mikor aztán tényleg a fejünk felett csattogott, villám-lőtt a front, bújtunk, ki ahova tudott, ahol biztonságosabb helyet látott. Almiás meg krumplis vermekbe. A húgom éppen a disznóólát találta a legbiztonságosabbnak, hát oda bújt be. Különben kár is volt a nagy bujkálásért, mert a nagy városnak — ahol akkoriban éltem — oly sok és jó műútja volt, hogy csillagalakban minden oldalról körül lehetett zárni, csak jó hadi terv kellett hozzá. No, a várost bevenni szándékozó szovjet csapatnak meg is volt ez a terve, be is vált, úgy, hogy a mi szőlőnk tájékára — amely egy homoktengerből levő út mellett feküdt — a tankokból meg ágyúkból nem is jött egy sem. Onnan tudtuk meg. hogy itt vannak az oroszok, hogy egy teljességgel idegen egyenruhás katona lóháton dohogott be az udvarra, és apám mondta, hogy ez egy kozák. Bár lehet, hogy nem is kozák volt, de apám minden oroszt kozáknak 'hívott.

Mi kicsit félve és nagyon kíváncsian vettük körül az idegen katonát. Meg lehetett lepődve szegény, mert volt ott vagy húsz öregasszony, egyetlen öregemberrel. Igaz, hogy az asszonyok egy része csak látszólag volt öreg, aminek szintén magyarázata van. Mert ha nem is hittünk el mindent az oroszokról, azit készpénznek vettük, hogy az asszonyokat igen szeretik, különösen a fiatalját. És- miért ne hittük volna? Ügy gondoltuk, aki jó katonának, az férfi, é;s ki hallott már olyat, hogy a férfiember ne szeretné az asszonyfélét, pláne mikor mundérban van. Szóval feltételeztük, hogy a gvőztes legelőször rajtunk hajtja be a hadisarcot, még pedig csók formájában! Ezt meg nem akartuk, nehogy valami erkölcstelen nő-személynek gondoljon bennünket, ezért aztán úgy kdöl- töztünk meg csszemaszatoltuk magunkat korommal, hegy még annak is elment volna tőlünk a gusztusa, aki tényleg csókra volt éhes.

A mi kozákunk nemigen ért rá velünk foglalkozni.. Először németet keresett, aztán meg vizet a lovának. Apám — aki az első világháborúban Ukrajnában bukdácsolt át egy szörnyű telet — még visszaemlékezett néhány orosz szóra és megmagyarázta, hogy német nincs, azok már régen elfutottak, majd felhúzott a kútiből egy vödör vizet és ivott belőle. Aztán odaadta a katonának, hogy itt van, itathatja a lovát. Az egy picit elmosolyodott, elismerően bólintott apám felé és a vödröt a ló elé tette. Apám meg büszkén felénk fordult és elmondta — amit úgyis tudtunk —, hogy azért ivott előre a vízből, nehogy azt gondolja a katona, meg van a víz mérgezve.

A katona míg a lovát itatta, a tanyát nézte, mi meg őt bámultuk. Aztán pillantása megakadt az udvar közepén álló öt hektós hordón, ami azért volt ott, m,ert nem volt kamránk és az. udvaron forrt az idei termés. A katona a hordó felé bökött, az ujjaival.

— Vinó? — kérdezte kurtán. Apám kézzel-lábbal magyarázta, hogy az, vagyis, hogy még nem az, mert most van forrásban. De azért pohárért ment. kínálta a vitézt, aki belekóstolt a murába, majd fintorogva kiköpte. Rosszalló

105