Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Virág Márta: Öt hektó bor
arcától megijedtünk, és mindnyájan bizonygattuk, hogy jó lesz ám, csak jöjjön vissza, vagy két hét múlva, akkor már új bort ihatik. Mikor megértett bennünket, széles mozdulattal kicsit nyugat felé intett és csak annyit mondott: Budapest. Ebből aztán tudtuk, hogy a mi katonánk mostanában nemigen jön vissza hozzánk új Ibort inni. Ebbe meg is nyugodtunk. Kicsit sajnáltuk ugyan, hogy ez a rendesnek látszó, szép szál ember megint odakerül, ahol millió halál van, másrészt nem bántuk, ha nem jön vissza, mert hátha berúg és itt kezd lövöldözni. Mert ugye a férfiember ha kapatos, rendszerint fegyvert használ az esetleges nézeteltérések elsimítására. A mieink bicskát szoktak használni, aminek aztán vagy temetés, vagy bíróság lett a vége. Ennek puskája van, hát biztosan azt használná. A nyugalmunk azonban nem sokáig tartott, mert a katona széles mosollyal folytatta, hogy ha ő nem is tud visszajönni, jönnek mások, százan, ezren, sokan. Azok majd megisszák a bort, ha jó szívvel adjuk. Tétován pislogtunk rá, és amikor elköszönt, némán bámultunk utána. Majd körülálltuk a hordót, mint gyászolók a halottat és azt bámultuk némán, míg végül is a szomszéd Jula néni szólalt meg sipítva. — Na, Kim szomszéd, megnézheti magát, ha itt helyibe isszák meg a borát. Nem marad ebből a tanyából egy fecskefészekre való sár sem. Annyi részeg katona együtt! Apám mérgesen mordult rá: — Mennyi? — Hát amit mondott. Száz. Vagy ezer. — Ezer nem is tudna tőle berúgni. — Á, dehogyismem. Nem bírják ezek a bort. — Már miért ne bírnák? — Hogy bírnák, mikor nem terem náluk szőlő. Jula néni e kijelentésére óriási hangzavar keletkezett. Mindenki bizonyította, hogy az oroszoknál csak kukorica meg zab terem, esetleg Ukrajnában búza, de aztán nincs tovább. Hosszú történetek meséléséibe kezdtek a borról és az orosz katonákról, persze egymást túlkiabálva és úgy, hogy élő orosz katonát ezen az egyen kívül, aki most itt járt, még egyikünk sem látott. Kivéve apámat. De azért csak mondták, mondták a magukéit, a személyes élmény hangján, pedig csak a kósza hírek alapján felzajdult fantáziák működtek. Apám állt a hangzavar közepette és karját féltőén a hordóra fektette, érthetően, hiszen egy évi munkája forrt, buzogott a dongák között. De az asszonyok nem hagyták. Makacsul és hisztérikusan követelték a hordó elrejtését, mintha az valami kis aranygyűrű, vagy egyéb ékszer lenne, amit csak úgy le lehet dugni. Mái- anyám is velük sírt és sikoltozott, mert maga előtt látta a részeg katonák által halomra lövöldözött gyerekeit. Anyám sírásától a többiek még jobban megvadultak. Már kiabáltak és oly fenyegetően rajzották körül apámat, mint a fészkükben megzavart darazsak. Az meg rájuk ordított. — Ne bolonduljanak már, az istenüket. Hova tegyem ezt a hordót? Ássam el a homokba? Vagy akasszam föl a kéménybe? Vagy az ágy alá tegyem? Vagy hova? Az őrült asszonysereg nem értett semmit. Hogy is értették volna, hiszen már egymás szavát sem hallották. Apám boszorkányoknak, kergült birkáknak nevezte őket és folyton káromkodott, de úgy, hogy szinte kopogott köröttünk a sok .istennyila, mint a jégeső. Végül már nem bírta hanggal sem, meg idegekkel sem. Egy darabig némán, égő szemekkel nézte őket, majd egy 106
