Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Z. Szabó László: Kék ég árnyékkal (Útijegyzet)

nikotin szenvedélye legyőzi bátortalanságom. Németül szólítom meg, mire kedvesen nyújtja öngyújtóját.

Beszédbe elegyedünk, kicsit lassan ugyan, de azután belemelegszünk. És a következő percekben, már tudunk egymásról mindent, ami egy ilyen beszélgetéshez feltétlenül szükséges. És ez az ismeret közel is hoz bennünket egymáshoz: hiszen irodalomra fordíthatjuk a szót.

Én kezdem dicsérni Andricot, 5 ez megnyitja az ő nyelvét és szívét is. A jugoszláv irodalom után ő a magyarra tér át. Először azt hiszem, pusztán udvariasságból. De amint egyre jobban belemelegszünk a nevek és művek világába, látom: tényleg ismeri legjobbjainkat, napjaink íróit. Németh László és Illyés Gyula neve fordul meg legtöbbet a beszéd folyamán, és az a jószolgálati tett, amit éppen Németh teremtett a jugoszláv irodalom megismertetésével nálunk. Aztán nevek nélkül a mai magyar líra erősödése, érdeklődés újabb alkotások felől.

Szinte fájlaljuk,, hogy Zágrábban el kell válnunk.

Amikor pár nappal később kiszállok Becsben a Südbahnhofra befutó Balkan expressziből, a várócsarnokban rögtön egy plakát ötlik iszemembe: Idole und Dämonen. A bőröndök súlya alatt görnyedve akkor elhatározom, hegy a sok látnivaló mellett ezt a kiállítást is megtekintem. Hiszen bármennyire is riasztó a cím, ott olvashatom az absztrakt plakát alján a közelebbi meghatározást is: A XX. század művészete. Nem tudok még semmit róla, de nevek villannak elém, alkotásokat látok magam előtt, amelyeket eddig csak reprodukciók formájában ismertem. Fölrémlik hirtelen az a sok értelmetlenséget hangoztató szidás és megjegyzés is, amivel korunk művészetét bélyegzik.

Másnap aztán ott vagyok az impozánsan szép, modern Schweizer Garteni kiállítóhelyiség előtt. Belépek az üvegcsarnok lassan nyíló ajtaján, kifizetem a soknak tartott tíz schillinget, elképedve az ötven schillinges katalógus árán.

Ahogy a rengeteg kép színorgiája egy pillanat alatt felém rikolt, tudom, csak az első impresszió hatása alatt mérhetem a látottakat. Viszont bízom ugyanakkor csalhatatlannak éppen nem mondható ösztönömben. Érzem: az értelmes, emberi szép úgy vésődik emlékezetembe, hogy egyhamar nem törölhető ki. A pillanat hatása és izgalma alatt arra gondolok: mennyire lenyűgözött a bécsi Kunsthistorisdhes Museum Brueghel-gyűjteménye, és a sok középszerű németalföldi festő képe közt elrejtett Winterlandschaftj ára még úgy is felfigyeltem, hogy egy sötét sarokba rejtették el. Tudom, hogy az igazi alkotás mindenképpen felhívja magára a figyelmet.

Hát kezdődjék a vizsgálat! — vágok neki az útnak. Valami nagyszerűt, újat várok. Olyan találkozásra készülök, amelyik végérvényesen meggyőz a modern művészet életrevalóságáról, a modernség szükségszerűségéről.

Kezemben a katalógus. Nevek vibrálnak szemem előtt. Arp, Archipenko, Kokoschka, Munch, Guttuso, Leger, Despiau, Klee, Nolde, Wotruba, Kandinsky, Moore, a magyar származású Moholy-Nagy és a velencei biennálé sztárja, Hundertwasser, hogy csak a legismertebbeket említsem. A találkozás pillanata nagyszerűnek ígérkezik. Legszívesebben az előcsarnok puha foteljébe süppednék egy rövid időre, annyira szükségét érzem a kellő felkészülésnek. A látás vágya, a találkozás mielőbbi pillanata végül mégis erősebbnek bizonyul. Elindulok.

70