Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Z. Szabó László: Kék ég árnyékkal (Útijegyzet)

Ezen a tárlaton én vagyok a lelkes szemlélő, olyan valaki, aki pár óra leforgása alatt évtizedek mulasztását akarja pótolni, hogy azután lelkes propagátora lehessen mindenütt a modernségnek, a sokat kárhoztatott absztraktnak. Feleségem a józanabb, akit az első szobor rögtön realitásra int; sőt, arcfintor jelzi: ő már a találkozás első pillanatában lerombolta magában a bálványt. Kalinovsky szobra ábrándítja ki. Mosolyogva húz a „szobor” elé, ahol is feketére-bamára festett fadarabok, gereblyefokok és anyacsavarok rapszódikus összevisszaságát figyelhetem.

— Van ilyen is! — vágok elébe megjegyzéssorozatának, s megállapodunk abban: egyikünk sem befolyásolja a másikat. Ki-ki annyi időt fordít a vizsgálatra, amennyinek éppen szükségét érzi.

És én elindulok az órákig tartó úton.

Nem kritikai jelleggel készül e pár sor, csak följegyzésnek. Arra nem érzem magam hivatottnak. Azt sem mondhatom, hogy nem találtam egyetlen olyan alkotást sem, amelynek értelmét ne tudtam volna megfejteni. Hiszen Nolde: József elmeséli álmát vagy Kokoschka: Bécsi Állami Opera, Despiau: Madame H. Levy, Rouault: Asszonyfej című alkotásai döbbenetes erejükkel vagy festői szépségükkel még ma is bennem élnek; Wotruba: Figurenrelief- jének monumentalitása most is mögöttem magasodik láthatatlanul is, Moore: Párkája torzságával is sejteti azt a végzetes szerepet, amit ezeknek az alakoknak szánt a görög mitológia az emberi fantázia teremtette hitregében — de a kiállítás jó pár száz képe és szobra valahogyan már az első alkotások láttán összerombclta bennem azt a mondvacsinált bálványt, amit a sok olvasás és kritika teremtett az absztrakt művészetről, s a tárlat megtekintésének további szakaszán e bálványok helyét egyre inkább a démonok foglalták el.

'Mert valóban démonikus szellemjárásról tanúskodott ez a bécsi kiállítás.

Ezek a művek és alkotások az önmagára maradt ember értelmetlen és kilátástalanul reménytelen botorkálását sugallták. Az alkotó művészeket az egyedüllét szörnyű démonai viszik az absztrakcióhoz, világukat soha nem látott szörnyek népesítik be, a magány démonai viaskodnak itt. Ebben a művészetben megszűnt a logikus értelem, alaktalan árnyak bolyongónak itt, kiveszett belőle az emberileg élvezhető szép, és a világ és az élet realitása náluk már rég nem realitás. Az önkörében fuldokló művész nem mond nekünk semmit, csak önmagának ad fel megoldhatatlan feladatot, s így jut el a Kompozíció XV-től, a Kompozíció Llll-tól a Fuga pirosban és zöldben, a Nyugodt lendület és a Pszichológiai morfológia című alkotásokig, amelyek a címükön kivül semmiféle gondolatot, szépséget, érzelmet nem közvetítenek. Kiúttalan, értelmetlen világ ez, ahol a maguk kreálta démonokkal vívják harcukat az alkotók.

Ebből a környezetből, céltalanságot lehelő légkörből jólesik kilépni, és megpihenni a környező park árnyas fái alatt, ahol kisgyermekek szaladgálnak, nyugdíjasok jóízű csevegése hallatszik, s az autók surrogó hangja közben meg-megszólal egy-két szürke városi madár is tovaűzve a látogatóra rátelepedő démonokat.

71