Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Z. Szabó László: Kék ég árnyékkal (Útijegyzet)

Amikor fölcsattan az előadás végét jelző taps, kigyúlnak a nézőtér lámpái, meglepve vesszük észre: két órát töltöttünk feszült figyelemben anélkül, hogy éreztük volna az idő múlását. Hogy két órát ültünk mozdulatlanul feszülten figyelve a színészek játékát.

Közben újból és újból zúg a taps, követelve a színészeket, főként Anna Synodinout. Míg én is önfeledten tapsolok, az jut eszembe: itt valami különleges élményben volt részünk. Hiszen a nyelvet nem értettük, pusztán a gesztus, az ismeretlen nyelven túlemelkedő szenvedély, a beszéd hullámzása közvetítette felém az érzéseket. Érzéseket, amelyek az én érzéseimmé váltak, szenvedéseket, amelyek az én szenvedéseimmé lettek.

Sokszor elmondták már: a mai görög színjátszás legnagyobb érdeme és utolérhetetlensége, hogy Aiscylois, Aristophanes, Euripides és Sophokles drámáinak legjobb modern megszólaltatójává vált. Mintha ezt őriznék igazán a nagy elődök hagyatékából. Náluk ez az igazi hagyomány. Ennek a tudatában, éppen ezért ültünk be a nézőtérre. De hogy a tragédiában szereplő kórusnak a munkája ilyen ötletesen elmélyült és kifejező legyen, gondolni sem mertük.

Mert Anna Synodincu lenyűgöző bája, sziporkázó szenvedélye, finom líraisága ismert. Öt ünnepelte igazán a közönség. Engem viszont közben már a kórus foglalkoztatott. A mai kórus rég nem azt a szerepet tölti be a modern felújításban a görög drámánál, amit a valamikori színpadon. Nem hűvös, objektív szemlélője az eseményeknek, hanem közvetlen részese, mintegy nagyító tükre a szereplők lelki változásainak. Ennek a célnak érdekében mindent felhasználnak: a szép egységes és érthető beszédtől a mozgásművészet legraffináltabb termájáig minden eszközt. így érthető az a tudatosan komponált koreográfia is, ami még árnyaltabbá teszi szerepüket, szinte szimbolizálja a szenvedélyek forrongását, csillapodását.

Kell több? A hetven százalékában külföldi közönség fergeteges tapsa tizenöt percen át zúgott.

Az athéni est, a kivilágított Akropolis, a játék élménye, a rohanó autók kétszeresen ünneppé avatták az éjszakát. A csillagok csak ráadásként ragyogtak.

És másnap reggel nyakunkba véve a várost az előző est vissza-visszatérő élménye nyomán azokat a régi görögöket kutattuk mindenkiben. Őket kerestük a Plateia Omonias forgatagában, a megrakott kirakatok előtt, kicsi zugutcákban és azokban a kávéházakban, ahol elviselhetek az árak, s ahol éppen olyan finom a „káfés tourkikes”, mint a külföldieknek szánt tízszeres árú reprezentatív szórakozó helyeken.

Kutattam, s helyette hirtelen Madách: Az ember tragédiájának athéni színe villant elém. No, nem Miltiades hősiessége, nem Lúcia alakja, hanem az utcai, üzleti, kávéházi kép láttán a demagógok kara.

Pár nap alatt látottak alapján elhamarkodott volna véglegesnek tűnő megállapításokat tenni. Pusztán a percek alatt kialakult benyomást idézem: azt a kettősséget, amit mindenütt láttam. A fénynek és árnynak erőteljes kontrasztját. Igen, mindenütt: fenn az Akropolison a remekbe faragott oszlopokon, és lenn a nép között: a világvárosi paloták és a nyomorúságos! viskók világában. Ha soká bámultam a csillogó ékszerüzletek kirakatait, a fény

68