Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Z. Szabó László: Kék ég árnyékkal (Útijegyzet)
játékán átvillogott az árnyék is. Hogy irodalmi példák tolakszanak emlékeimben elő, ez természetes. Már akkor is kísértettek, amikor csak átrobogtunk a hegyek közé ékelt kis falukon. De itt, a külvárosok világa még határozottabbá tette. Kazantzakisz, a görög prózairodalom egyik jelentős alakjának a műve jutott eszembe, az Akinek meg kell halnia című regénye. No, természetesen nem a cselekménye, csak iá szellem: a benne leírt falusi nyomor, a belőle áradó egymás közti gyűlölködés. Mind a kettőre ráismertem. És a regény után a másik valóság, az élet figyelmeztetett rá. Egy kép még csak erősítette. Hazafelé utaztunk. A fülke akár nemzetközi kerekasztal-értekezlet is lehetett volna. Angol, német, jugoszláv, görög utasok és mi D-vel. Különös keverék-nyelven megértettük egymást. Volt itt mindenről szó: athéni élményekről, hőségről, utazásokról, politikai rendszerekről. A fülkében lévő két görög férfi testvéri egyetértésben társalgott addig, amíg a politikára nem terelődött a szó. Ekkor azonban öt percen belül egymásnak ugrottak: egyiket Amerika-imádat fűtötte, a másik egy sajátos görög értelmezésű szocializmus híve volt. Olyan szenvedélyes szóváltás kerekedett köztük, hogy nekünk, a békés egymás mellett élés eszméjét magyarázva kellett szétválasztanunk őket a tettlegességgé fajult vitájuk közben. C h é r e t e Az utolsó nap búcsúztunk Athéntől. Még egyszer fürdés a tengerben. Az autóbusz Alimosba repít. Élvezzünk a hullámzást, és nem bírjuk megszokni sehogy sem a keserűsó hányingerlő ízét. De nem is tudunk elszakadni magától a víztől sem. Távolból Salamis szigete csalogat, még távolabb Ägina ködlik fel a láthatáron. A szállodába menet búcsút intünk az Olympeion korintoszi oszlopainak, elsétálunk a paletaőrség laktanyája előtt, s mégegyszer megbámuljuk a népviseletbe öltözött közel kétméteres szoknyás, papucscs legényeket. Élvezzük a Plateia Syntagmatos pálmaligetét. Aztán bízva abban, hogy a gyötrő hőség után reggelre Thessalonikiben tűrhető lesz az időjárás, vonatra széliünk. A kivilágított Athén int felénk: ott tündököl fölötte, mint egy csodálatos kis ékszerdoboz, az Akropolis sokáig. Amíg el nem vész szemünk elől, bámuljuk és nézünk bele az éjszakába. Mert a képet az egész életre meg akarjuk őrizni, de el akarjuk feledni a villanynyárson sült kecskehúst, a tengeri szörnyeket: az asztalra ételként felszolgált polipot, a tengeri pókokat és rákokat. „ Csak az alkotások képét hozzuk magunkkal a pentelikoni márvány fehérségét, a Parthenon frízének lovasait, a Kariatidák kecses nőalakjait, a pálmákat, a tengert s a soha nem feledhető kék eget. De ezeket örökreszólóan. Intermezzo: művészet Egy napja gyötör a vonat. Nappal még hagyján. Üj a táj, újak az emberek: eltelik az idő. Hanem az éjszaka! A folyosón ott áll az ember, és bámul bele a sötét és süket éjszakába. Egyik cigaretta a másik után. Közben kattog a sín, lassan vánszorognak a percek. Belgrádon túljutottunk, Zágráb fele röhan velünk a vonat. Rágyújtanék újból, de nincs gyufám. A folyosó végén jugoszláv katona áll. Nehezen szánom rá magam, hogy tüzet kérjek, de a 69
