Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Z. Szabó László: Kék ég árnyékkal (Útijegyzet)
Amikor kimerészkedünk az utcára, délután Ötöt mutat az óra. Nagy- forgalom, hangos beszéd, rengeteg üzlet, még több idegen, bábeli nyelvzavar. Kezünkben a turistarendőrtől kapott várostérkép. Ez lesz kalauzunk öt napon át. Egy görög szó a teljes szókincsünk. Ez azonban itt a legfontosabb: NERO. Bárhol megfordulunk, a nagyon szomjazok könyörgő ábrázatával suttogjuk: NERO, s fölragyogunk, amikor párásodó pohárban előttünk áll a hideg víz. Neonreklámok fényözönében kicsit elkábulva forgalomtól és melegtől vánszorgunk éjfél felé haza az első athéni álomra. Miközben lassan elszen- derülünk, újból felrémlik előttünk a nemrég látott kivilágított Akropolis képe, s úgy zuhanunk az álomba, hogy a látott valóság Csontvóry: Kocsikázás újholdnál Athénben képével keveredik össze. Félig itt, félig otthon járunk. Az Akropolison Reggel nyolc órakor ott állunk az Akropolis bejárata előtt. Azt hinné az ember, a sokat látott fényképek után ez nem jelent meglepetést. Téved. A kép felejthetetlen. Hogy mi teszi azzá? Elsősorban a sok valóság-elem: a csodás és sokat emlegetett kék. ég. Ö, hányszor mondták, hallottuk: Hellasz kék ege! Költők idézték, mi szajkóztuk, s most itt állunk, bámuljuk kifejez- hetetlen kékségét, amibe belecsillan a hegyen levő több mint kétévezredes Parthenon fehérsége. Kísért az emlék, az iskolás. Nem kell sok erőlködés. Csak el kell merengeni á Propylaia egyik faragott kövén, s elémvillan Periklés kora, amikor a Város lesz a görögség igazi vezetője. S amíg Mnesikles építészeti alkotásának maradványán gyönyörködöm, hirtelen eszembe jut: micsoda élet lehetett itt? Micsoda kultúrcentrum, szellemi mozgalom: a görög szellemi élet aranykora, amikor Sophokles, Euripides, Aristophanes versengett egymással a legnagyobb tiszteletet jelentő babérkoszorúért a tőlem száz méterre levő, ma már kissé romos Dionysos-színházban, Pindaros versei zenghettek itt, Sokrates is koptathatta e lépcsőket! És hányszor, de hányszor töprengve és csodálatos terveiket szőve, majd az elkészült alkotásokat bámulva állt meg talán épp e kőnek támaszkodva Pheidias, a szobrász, Iktinos és Kallirates, a két építész. Ahogy felérsz a Fellegvárra, nem tudod, mit csodálj: a Parthenont, az ókori görögség legnagyszerűbb építészeti teljesítményét, amint a pentelikoni márványon a nap fénye csillan és az épület fenséges nyugalma, harmóniája téged is a békesség nyugalomra figyelmeztet, vagy az Ezechteion hat szépen faragott lányalakját, akik könnyedén tartják súlytalanságban a mennyezetet, a lent elterülő várospanorámát, a távolból felkéklő tengert, amelyik versenyre kél az ég színével. Itt még az évszázadok óta koptatott kő is ragyog, mindenen a nap fénye játszik, s a fénynek és árnyéknak olyan sejtelmesen szép ölelkezésére lelsz, amit egyhamar nem felejthetsz el. Aztán rájövünk: itt mindent szisztematikusan kell megtekinteni. Másképp nem jut idő semmire. A felködlő kép, ami beléptemkor a perikiesi kort juttatta eszembe, itt kísért újból. Mintha a sok turista különböző nyelvű és öltözetű tömeg hirtelen átváltozna a Panathénaiak ünnepi felvonulásává. Már-már hinnél a képnek, amikor a fellegvár keleti csücskén a reggel hét 66
