Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Z. Szabó László: Kék ég árnyékkal (Útijegyzet)
Z. SZABÓ LÁSZLÓ kék ég Árnyékkal Preludium, vagy szkopjei elégia Amikor Belgrádiba érünk, már előre valami félelmes izgalom nyomja el bennünk az először érkezők kíváncsiságát. Volna kevés időnk, hogy szétnézzünk a pályaudvar környékén, de szinte odacövekelődünk a peron betonjához; várjuk a müncheni gyorsot. Amikor befut, küzdelmes tornászás után jutunk a kocsiba. Nagy a hőség. Az augusztusi nap parázslóan tűz; a kocsikban szinte talpalatnyi hely sem akad. Annál inkább bábeli hangzavar: angol, francia, német szó keveredik a szerbbel, néha-néha egy hangosabb olasz felkiáltás, nyersebb, fülsértőbb görög mondat. Azután indul a vonat. Az ember azt hinné: a hőség, a zsúfoltság elbá- gyasztja majd a kocsi utasait. Téved. Valami belső feszültség vibrál a levegőben. Mintha mindenki idegesebb lenne a kelleténél. Robog a vonat. A hegyek közé zárt falucskák évszázados emlékei integetnek felénk, messzebbről pedig az egyre kopárabb hegyek fehér foltjai. Az ablakból nézve az idő ezekben az eldugott településekben mintha megállt volna. Csak egy pillanatra kell lehunyni a szemet, hogy odaképzeljem a minaret tornyába a kiáltozó muzulmánt. Robog a vonat... és egyre gyakrabban hangzik fel a kíváncsi külföldi ajkáról a név. A név, amelyet napok alatt tanult meg a világ, s amelynek hallatára elhalkul a hangcskodás. És, ha a kíváncsi angol, francia, olasz, német és még istentudja milyen náció fia-lánya érdeklődéssel fordul a jugoszláv utashoz, annak arcát a kérdezéskor elfelhőzi a szomorúság. Vranje után búcsút mondunk a Moravat átszelő hidaknak, 5 Kuma- novo után mindenki várja a pillanatot, ami gyászt hoz, aminek megtekintéséről — ha van benne egy csipetnyi emberség — lemondana. Inkább élvezné a pusztulás képe helyett a Vardar-parti város ó és modern szépségét. Távolból feltűnik már a röghegység vonala, amikor hirtelen a Borba júliusi számának egyik mondata vág mellbe: „Szkopje gyakorlatilag nincs többé!” Amíg a mondat valóságának súlyát igyekszem a maga szörnyűségében csak meg is sejteni, már ott robog a volt város falai között a vonat. Mindenki az ablaknál tolong. A pusztulás mindig lesújtó. De amikor vak erők okozta rombolásról van sző, elkeserítő is. Jobbról, balról romok, szabad ég alá szorult emberek. Pár perc: az állomáson vagyunk. Előttünk a pályaudvar páremeletes épülete. Két oldala ép, a középső része kártyavárként összeomlott romhalmaz. Az egyik irodahelyiséget kettészakasztotta a földrengés: ott lebeg a megmaradt részen az íróasztal, mögötte a fogason az árván maradt 61
