Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)

a képet elkeresztelje. S amikor sötétedéskor a munkából hazafelé menet meghallotta, hogy valaki Polly nevét kiáltja, eldőlt számára a név kérdése. Barátnőjét Bcllynak hívják.

Nem tudta, hogy egyáltalában létezik-e. Néha ugyanis még az ő számára is olyan idegenszerűnek tűnt fel a medvebőr, az állóóra a faragott állványon, Polly ruhája, cipője, hogy mindez nem tartózhatott olyan élő emberekhez, akiket éppen úgy, mint Pollyt, ugyan nem ismert, de ismerhetett volna, hanem a régmúlt időkből kell származnia. Polly talán ezeknek a régmúlt időknek nője és bizonyosan már régen halott. De egyszer létezett, mert különben nem volna itt a fényképe és Bébi azt bizonygatta magának, hogy most is léteznie kell, mert minden létezik valahol. A Bébi bízott a világban, bár keveset értett meg belőle és ugyancsak keveset mondhatott belőle a magáénak. A képen kívül semmije sem volt, sem szülője, sem barátja és Schatt megértette, hogy a Bébi nem azért végezte el a többiek helyett a nehéz munkát, mert fitogtatni akarta erejét, hanem mert érzése azt parancsolta, hogy tegyen valamit azokért, kik egyedül álltak hozzá közelebb ezen a világon.

Ha Sclhatt elnézte, amint mit sem sejtve lézengett a szigetlakó életre kárhoztatott században, ha Schatt arra gondolt, hogyan járt a Bébi a romok, rablások, felégetett falvak háborújában az ivó, harcoló és élettől megváló katonák között, a városokban, ahol rengeteg templom volt, hagymaformájú kupolákkal, aranyozott láncokkal, rózsaszínpiros falú és kék házakkal, az utcákon érthetetlen építményekkel, ha Schatt visszaemlékezett arra, miként lépett be az Öriásbébi régi házak szobáiba, ahol még láthatók voltak a faragott állványokon álló órák és a földön a puha medvebőrök, — azt kérdezte önmagától, nem hitte-e néha a Bébi, hogy Polly felé van útban egy olyan világban, ahol minden annyira valószínűtlen, hogy még Polly is létezhet. És ha Schatt megfigyelte a Bébit a véget nem érő, sötét, tompa unalommal és ki nem mondott kívánságokkal telt estéken, — akkor irigyelte, hogy Pollyja úgy megvédte, mint a gyermeket, aki az utca bajthozó autói közé kerül és nem veszi észre a kerekeket, amelyek minden pillanatban elgázolhatják.

A Menyét a Bunker bohóca volt, minden helyzetben segített magán, bármikor tudott tréfálni, minden európai nyelvnek tudta legalább öt szavát, gyorsabban számolt fejben bárkinél, mindig meglelte szerepét és feltalálta magát. Amióta azonban köztudomásúvá vált az Óriással és Pollyval kapcsolatos ügye, amióta az ostoba történetről és a bamba fényképbámulásról nem lehetett tréfálni, amióta a hülye Bébit valósággal érthetetlen megbecsülés övezte, elhatározta, hogy valamit tesz. Bár a mennyezeti kirándulása még élénken emlékezetében volt, de a komoly és férfias mód, ahogy Pollyval foglalkoztak, ahogyan beszéltek róla, nézték, a leánynak ez a különös, állandó jelenléte elviselhetetlenné lett a Menyét számára. Mihelyt a Bébi közrebocsátotta a képet, amely közben már szinte láthatatlanná vált és tele volt foltokkal, amelyeket már Schatt kenyérbele sem tudott eltüntetni, abbahagyták a nevetést Menyét tréfáin, a szemük már nem is Pollyt látta, átnéztek rajta, ahol szeretteik éltek, Polly képe híddá lett, amely szigetüket elsüllyedt korábbi életükkel összekötötte. Előfordult, hogy valaki kezet mosott, megnézte Pollyt, aztán nekiült egy levélnek, amely most nem volt olyan szürke,

56