Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
mint az eseménytelen száműzetés hasonló levelei, amelyek ott várakoztak összegyűjtve a postahelyen, a fal mellett sorakozó postazsákokban. Egyik este az Öriás izgatottan jelent meg a bunkerben. Kint a homályban víztócsába lépett, amely először megbírta, de aztán reccsenve beszakadt alatta. Első ízben fagyott. Mintha hosszú álomból riadnának, úgy ébredtek fel. Fél éjszakán át beszélgettek. A mindent elnyelő iszaptenger most megint megkeményedett. Felvette régi alakját, megszilárdult útjai elbírták a csizmákat és az autók gumijait. A belesüllyedt kerekeket, kerékláncokat, harapófogóként tartotta. Amit eddig csak sejtettek, most az megint valósággá lett. Az órák ismét nappalra és éjjelre, veszélyre és nyugalomra oszlottak szét. Posta ment, posta jött. Az elfelejtett arcok vonásai ismét felvillantak. Éjszaka többször is kimentek megnézni, hogy még mindig fagy-e. Fagyott és reggelre a mocsár üvegkeménnyé lett. Még az Öriás is alaposan beleizzadt, amikor a talpfákat húzogatta a fagyott földből. Hírvivők jöttek és mentek, ismét élvezet volt maga a menés. De a századnak nehéz útra kellett felkészülnie, mert az ellenség körülzárta és előrelátható volt, hogy ki kell törnie. A Menyét ezt a pillanatot látta alkalmasnak a várakozás idejének vidám befejezésére. Az utolsó estén hirtelen elkérte az Óriástól Polly képét. Az tehetetlenül, az általános nyugtalanság és a továbbindulás izgatottságában gondolkodás nélkül odaadta neki. A Menyét látszólag a legnagyobb komolysággal nézte az agyonfogdosott képet. „Mit gondolsz, Bébi, meg tudnám hódítani?” „Meghódítani? Hogyan?” -— kérdezte a Bébi, aki nem értette a számára szokatlan kifejezést. — „Hiszen Polly nem ellenséges bunker.” „Hagyd békében, Menyét!” — mondta Schatt. — „Most más dolgunk van!” A Menyét nem hagyta abba. ,Egyszerű az ügy. Polly az enyém lesz!” A Bébi megrázta a fejét és mosolygott, de nem válaszolt. Micsoda ostobaság! Hogyan is kaphatna meg ez a paprikajancsi egy olyan leányt, mint Polly? Hogyan is lehet egyáltalán ilyesmire gondolni! Hogyan juthat valakinek eszébe az, hogy Polly az övé legyen. Pollyt az ember úgy akarja, mint egy meleg kályhát, mint az utolsó falás kenyeret, mint egy fiatal macska- kölyket, vagy a napot, vagy mint most a jeget, amely a szabadulást hozza. „Nem értelek” — mondta az Öriás, — „de holtbizonyos, hogy nem kaphatod meg”. „Fogadjunk!” — ajánlotta a Menyét. Az Óriás megrázta a fejét. Ilyesmiben nincs helye a fogadásnak. „Rendben van, akkor hát fogadás nélkül” — mondta a Menyét — „El fogod tátani a szádat, Bébi!” És ekkor történt. Mindnyájan megmerevedtek: az élet és a halál rettenetes, a bombatámadás, sőt a nyugalom, amellyel a bekövetkező harcra várni kell, szintén rettenetes, de megszokott és nem borzalmas. Most azonban a Menyét, ez a léha, üres fráter arra készül, hogy megkínozzon egy olyan embert, akinek annyi ereje van, hogy öt másikat elintézhet, csak éppen túlságosan jólelkű ahhoz, hogy valóban meg is tegye. A Menyét hirtelen elkapta a képet, kezében már ott volt a kés, bekente a fényképet zsírral, szájába dugta és néhány gyors rágómozdulat után lenyelte Pollyt. .57
