Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
akkora körmökkel, akár egy lapát — hogy ez az óriási kéz tapogatva közeledik jobb zsebéhez, megérinti, aztán ujját kissé megmerevíti, mert megérezte, hogy az, aminek a zsebben kell lennie, ott is van. Ugratni kezdték: ,,Jó kövér bankó lehet benne!” — mondták. A Bébi a fejét rázta. — „Vagy méreg, mint a régi rómaiaknál, arra az esetre, ha fogságba esnél.” — Ezt nem értette. Menyét azt mondta: „Valami piszkos kép, mi?” — És mindnyájuk csodálkozására a Bébi azt felelte: „Igen, sajnos, piszkos!” — Kék szeme végignézett a Menyéten anélkül, hogy látta volna. — „Hogyne lenne piszkos? Ilyen koszos szálláson? Ebben a piszkos háborúban?” Menyét vigyorgott, a többiek kissé megszégyenülten nevettek. Sohatt így szólt: „Jobb lenne, ha a felső zsebedbe dugnád”. „Nem kotorászhatok folyton a felső zsebemben” — mondta a Bébi. — „A külső zsebemben jó helyen és mindig kéznél van. Különben is, semmi közötök hozzá!” Bár az Óriás elengedte füle mellett a kérdezősködéseket, egy este mégis megtörtént az első összekoccanás. A Menyét felvette a Bébi köpenyét és Chaplinként, a köpeny aljával a földet söpörve, vándorolt végig a szálláson, de még kinyújtott kézzel sem érte el a zsebek mélyét. Egy ideig minden jól és vidáman ment, úgy mint máskor. A Menyét azonban hirtelen megtorpant, oldalra görbült s elérve a jobboldali zseb fenekét, kotorászni kezdett benne és a mennyezetről lelógó acetilénlámpa fényében előhúzott egy képet. A papírt már a zsebben lebontotta róla és most felmutatta. Fénykép volt, amint sejtették, de eddig még egyiküknek sem került a kezébe. „Hagyd békében Pollyt!” — kiáltotta rögtön az Óriás és felállt. Sötét fenyegetésként lépett elő a sarokból a fényre. — „Dugd ismét vissza Pollyt a zsebembe!” „Tehát Pollynak hívják a kicsikét?” — íuvolázta a Menyét. Maga elé tartotta a képet, negédesen ringatta csípőjét és virgonc gombszemével szerelmesen ránevetett Bollyra. Biztos, hogy a többiek melléje állnak, ha a Bébi rossznéven venné a tréfát. „Nem irigyellek, Polly” — röhögött a Menyét. — ,,Ha nemet mondasz ennek az óriásnak, szétzúz, ha igent, akkor meg szétrepeszt... Szegény Polly, nincs szerencséd az óriás szeretőddel...” Bébi lassan közeledett, a Menyét után kapott, de az elsiklott előle, a Bébi azonban még egyszer kinyújtotta gyorsan a karját és elkapta. Először esett meg, hogy a Bébi valakihez hozzányúlt. Kabátja gallérjánál fogva felemelte Menyétet egészen a mennyezetig, az tehetetlenül, piros arccal, mint a kelő hold, lógott a lámpa mellett. A Bébi így szólt: „Tedd vissza a képet és felejtsd el. Addig maradsz ott fenn, amíg vissza nem teszed és el nem felejted — vagy éhenhalsz!” „Hát arra aztán várhatsz” — mondta a Menyét és szemével helyeslést keresett. Siralmasan imbolygott az óriási köpenyben. A Bébi szoborként állt és nem szólt. Mindnyájan várakoztak. „Szeretnél lejönni?” — kérdezte a Bébi csendesen. „Igen!” 53
