Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
„Akkor tedd vissza Pollyt a kabátzsebembe” A Menyét elsüllyesztette a képet. A többiek mozdulatlanul álltak. „Hogy hívják?” — kérdezte a Bébi. „Pollynak hívják” — felelte a Menyét. — „Te magad mondtad!” „El kell felejtened! Addig maradsz fenn, amíg el nem felejted!” „Kérlek!” — mondta a Menyét. Egy idő múlva azonban elkékült az arca. „Hogy hívják? — kérdezte a Bébi még egyszer, ismét nagyon nyugodtan. „Mit tudom én!” — felelte a Menyét. Kényszeredetten nevetett és némileg kapkodott a levegő után. Az Óriás körülnézett: „Tudja valaki, hogy hívták?” Mindnyájan ott álltak körülötte, piszkosan, gyűrött egyenruhában, sáros csizmában, eltűntek, elveszettek, elfelejtettek, borotválatlanul, az unatkozó gyerek és a szigetlakó Robinson tehetetlenségének pillantásával. Nem az Óriás ereje hatott reájuk — valami más volt, aminek nem tudtak nevet adni. Lassan megrázták fejüket: nem akartak emlékezni arra, hogy Pollyt Pollynak hívják. Az Óriás kinyújtott karral, nagyon lassan leengedte a Menyétet a földre, úgy állt ott az óriási kabátban, mint egy törpe. Azután az Óriás lehúzta róla. A továbbiakban az este ismét visszasüllyedt az előző esték tompa semmittevésébe. Az Óriásbébi megint visszakucorodott szögletébe, köpenyével a térdén, széles jobbja zsebben, amelynek mélyében, papírba csomagolva, ismét ott rejtőzött a kép. Ettől a naptól kezdve az Óriást valami szégyenlős módon megszerették. Azzal szerezték neki a legnagyobb örömet, ha a legnehezebb munkákat bízták rá. Egy-egy pillantásért minden terhes kötelességüktől megszabadulhattak, ha a Bébinek alkalmat adtak erejének megmutatására. Ügy látszott, hogy valósággal fáj neki, ha másvalaki próbálja az iszapba beleragadt teherautót kiszabadítani, nem ő. Ettől kezdve az Óriás előjoga lett, hegy — amikor tűzifa kellett — kirángassa a kerítésoszlopul szolgáló vasúti talpfákat a földből, cipelje a nehéz tárgyakat, vagy felemelje a levessel telt üstöt. A mocsárszigeten mindenki megfeledkezett róluk, csak a repülőgépek nem. A komor égbolt alatt úgy úsztak, mint a vonuló madarak, rendezett alakzatban és úgy ürítették ki bombatenhüket, mint a vetőmagot, hogy elvessék a szigeten. Az Óriás képtelen volt arra, hogy kiszámítsa, hová fognak esni a bombák, ha látta is őket hullani. Mindenki más fel tudta mérni a veszélyt, csak a Bébi járt-kelt gyanútlanul. De mindig akadtak a közelben, akik önmagukat a legnagyobb veszélynek kitéve, odaugrottak hozzá és rákiáltottak: „Fedezd magad, Bébi. — Vágódj hasra.—'Ez éppen ránk jön!” És megragadták a behemót embert, aki tehetetlenül engedte, hogy biztonságba helyezzék. Az emberek a halált rég megszokott pillantással figyelték a bombák becsapódását a puha talajba, hallgatták a szökőkútként felfrecs- csenő föld dobaját, a nedves levegőben búgó, sivító, fütyülő fűrészélű repeszdarabokat, míg az Óriásbébi csendesen feküdt a kátyúban és maga elé meredt. Amilyen lassan folyt életük, olyan lassan tudták meg az Óriás titkát. Megtudták, megszerették és az Óriás tehetetlen volt a szeretettel szemben. Odáig jutottak, hogy néha este előszedte a kis fényképet és habozva bár, 54
