Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
Az egyik bunkerben, amelyet valamikor burgonyapineének használtak, volt egy katona, akit Óriásbébinek neveztek. Senki sem tudta már, hogy ennek az embernek valójában mi volt a neve. Azért hívta mindenki Óriásnak, mert olyan félelmetesen erős volt, hogy úgy látszott, szinte kár másra felhasználni, mint szálfahordásra. A gyanútlan és jóindulatú Óriás a ráakasztott Bébi nevet is olyan meg- adóan viselte, mint minden más rábízott terhet. Bevonulása előtt útmunkás volt egy hegyi faluban, hihetetlenül szegény szülőktől származott, akik mint vásárosok tengették életüket. Legtöbbször azonban nem volt kocsijuk az áru szállítására és ilyenkor az apja a kocsmákat járta végig és a tányérok otthagyott maradékait gyűjtötte össze. „Egyébként a Papa valószínűleg nem is volt az apám” — Az Óriásbébi ezt teljesen elfogulatlanul vallotta be. Mindig igen komolyan beszélt apjáról és anyjáról. „Az én szüleim” — mondogatta — „olyan szegények voltak, hogy nem volt éjjeliedényük, amelybe belepisálhattak volna és nem volt ablakuk, hogy aztán kiönthessék rajta”. Iskolába sohasem járt, nehezen írt és olvasott — csak éppen annyit, amennyit anyjától tanult. Nevén kívül, amelyet sohasem kellett leírnia, alig tudott más szót hibátlanul papírra vetni és nagyon kevés szót ismert. Idővel az ezred gúnyjának céltáblája lett. Nevettek azon, amit a raktárból felvételezett: csónaknyi bakancsán, harisnyáján, amely kenyértarisznyának is beillett, az ingén, a sapkáján. Akkor is nevetséges volt, ha túlságosan kis felszerelési darabokat kapott, mert akkor meg bohócnak látszott, akinek gombjai bármely pillanatban lepattanhatnak és kabátujja csak a könyökéig ér. És nevettek akkor is, ha az Óriás megfelelő ruhadarabokat kapott, mert ezeket elszedték tőle és magukra öltötték és akkor ők maguk voltak olyanok, mint a bohócok. Az Óriásbébivel minden este lehetett kabarézni, igénytelenek lettek a mocsár közepén. Még előrenyomulás közben is tudtak rajta nevetni, ha lőtt, vagy ha kézigránátot dobott, ha lehetett, elkerülte az ilyesmit, s ha kényszerült reá, behunyta szemét, hogy ne lássa a bajt, amit okoz. A Bébi akkora volt, hogy lövészlyukát mélyebbre kellett ásnia, mint a többieknek és ha a többiek fedezésül letérdeltek, neki le kellett hasalnia. „Egy fejjel nagyobb vagyok a kelleténél” — mondogatta — „és ebben a háborúban ezzel a fejjel meg is fognak kurtítani. Igazuk is van! Mi közöm ehhez a háborúhoz? Mit keresek én itt Oroszországban? Azt sem tudom, mi van otthon!” „Mit félted a kobakodat?” — kérdezte a század tréfacsináló ja, a Menyét, akire alacsony termete és fürgesége miatt ragadt a név — „hiszen úgy is üres!” Az Óriás nem sértődött meg az ilyen megjegyzéseken, úgy látszott, meg sem hallotta őket és sokáig nem tudták, hogy csak úgy leperegnek-e róla, mint az esőcseppek a motorosok gumisapkájáról, vagy megjegyzi őket magának. A Menyét ebben az esetben kétségkívül ráhibázott az igazságra: az Óriásbébinek kevés sütnivalója volt. Zsebében állandóan hordott valamit. Ha köpenyét viselte, köpenye zsebében, ha zubbonyát, annak zsebében. A „valami” vékony volt és akkora, mint egy levelezőlap, de állandóan papír fedte. Sokáig nem tudták, mi az, és csak látták, ha ült, ha állt, ha ment, a Bébi hatalmas keze, vaskos ujjai, amelyeket már alig tudott kiegyenesíteni, az ujjháton vörös szőrbozóttal és 52
