Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - SZEMLE - Szép versek 1963 (Szabó Erzsébet)
hangja, a sóvárgó zene nem kíván zárt formákat, s ezért a szonett nem ráillö ruha: elömlik, végigringatózik rajta, lággyá oldja, nem zárja le, szigorúan szólva, eltünteti. Általában a rímelésre nem fordít gondot, nem formabontó szándékból, hanem, mert ama halkan hullámzó zene hatása alatt nem érzi szükségét, s így nem látja át rendeltetését. A rím a megtestesült felütés, az ictus, használata szintén nem kötelező, de ha hozzá fordulunk, tudomásul kell vennünk, hogy nem dísz, hogy szerepe funkcionális: hangsúlyoz, kiemel, nyomatékot és veretet ad gyakran a puszta felhangzás által, értelmi hozzáadás nélkül; tagolja a ritmust, ezerféleképpen gyümölcsöztethető, egyszerre festhet és zenélhet. Nagy kincs, de tisztelettel kell bánni vele, ha elhanyagoljuk, rosszul funkcionál, s ez kirívóbb, mint ha nincs. Sólymos Ida rímformálását félrímelésnek nevezhetjük, ezt ellensúlyozza a belső zene, mely a hiányt enyhíti, de nem oldja fel, a fogyaték megmarad és feltűnik. Evvel lezárul a vázlatos arckép, ilyennek látja az olvasó, ha nem az árnyalatok elemzését s a témavilág bemutatását tekinti feladatának, hanem a főbb jellemvonásokat próbálja kitapintani és összeállítani arccá. Az arc egyéni, eredeti tehetséget tükröz; szerény, öntudatos, nővoltát rangnak érző lélek, de akit a rang kötelez is; a vers az ő számára folytonos önellenőrzés, számadás magának és az embereknek; senki másével össze nem téveszthető mondanivalója van, saját hangján szólaltatja meg, saját eszközeivel juttatja kifejezésre. Márpedig evvel kezdődik és végződik a költő. Ami mesterségbeli érték vagy fogyatkozás közbülesik, növelheti vagy csökkentheti jelentőségét, de költő-voltát nem érinti. A Vendégvárás megjelenésére elsősorban nem Sólymos Idának volt szüksége, hanem irodalmi életünknek, s azt jelenti, hogy végül elfoglalhatta a helyet, amelyre már régóta jogot szerzett a respublica litterarumban. (Magvető, 1964.) Várkonyi Nándor SZÉP VERSEK 1963 Magyarországon évszázadok óta a líra a reprezentáns, a legsikeresebben művelt és a leginkább kedvelt műfaj. Néhány év óta mégis olyan jelek mutatkoztak, mintha az olvasók zöme nem szívesen fogadná a versesköteteket, különösen a kortárs költőkét nem. És ezt maguk a költők is látták. Váci Mihály kérdezi az olvasóktól a Tájékoztató 1962. májusi számában: „Miért nem szeretitek a verseket? Annyira meglazultak bennetek azok a húrok, melyeket az ifjúság oly feszesre hangol a lélekben a költészet és az álmok iránt?” Ezek után meglepő az idei könyvhét lírai mérlege: mai költők átlag 5—6000 példányban megjelent műveinek nagy részét szinte napok alatt szétkapkodták. Mivel magyarázható líránk eme hirtelen reneszánsza? Lehet-e kizárólagos okának tekinteni az utóbbi két évtized meghökkentően gazdag és jó verstermését, hisz jó versek az azt megelőző időben is keletkeztek. Azt hiszem, legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha nem is egyetlen, de feltétlen domináns tényezőként a Versbarátok Korét jelöljük meg, amelyet 1963-ban a Magvető 130
