Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Vendégvárás (Várkonyi Nándor)
közéleti hatásra szánja műveit, ha „hirdet”. Az a néhány vers, amely Sólymos Idától időközben szétszórtan megjelent, jelezte, hogy nem vesztegel a maga pályáján, s hogy érdemeset produkált, bizonysága ez a kötet: sorompót tört vele. Ez a hetven egynéhány vers tehát válogatás, nem tudni, mennyiből, s nagy kérdés, reprezentatív-e. Nyilvánvaló azonban, hogy a szerző mindegyikkel egyetért, azaz a Vendégvárás vázlatos, illetve valószínűleg hézagos önarcképnek tekinthető. Paradoxon: egy költői egyéniség arcképéhez vagy belső világához akkor közeledhetünk a legkényelmesebben, ha nézzük, milyen képe van a külvilágról. A látásmód ugyanis nem visszahatás eredménye, hanem elsődleges tevékenység. Első benyomásunk, hogy Sólymos Ida a világot premier plánban látja, abban az értelemben véve, hogy nem igyekszik a jelenségek mögé hatolni, értelmüket, jelentésüket felfedni; számára nem eleve problematikusak. Viszont nem is impresszionista, nem a képek hangulata ragadja meg, nem belőlük indul ki, ez ritkán esik meg vele (pl. Egy japán cseresznyefára). Fordítva áll a dolog, közeget vet maga és a világ, a képek közé, s ez a közeg természetesen nem más, mint a saját hangulata, lélekállapota. A lírai állapot adja meg nála a világ képeinek valőrjét, önmaga kifejezésére használja fel őket. Szuverénül bánik velük, mint minden jóra való költő, azonban lelkiismeretesen is, mert az ő számára mindennél fontosabb dolognak, legbensőbb valójának hű visszaadása, meg- érzékitése forog kockán. A világ szerepe, feladata az, hogy hasonlatokkal szolgáljon: „Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis”, mégpedig ezúttal a költő hasonlata, minden nagyzolás nélkül. A világnak a költő lelkivilágához kell igazodnia. Így válik a látásmód tevékenységgé, funkcióvá; nem erőltetés tehát, ha Sólymos Idánál az objektum szubjektiválásáról, más szóval, a képek hangulat- skálájáról beszélünk. Ez a skála nem széles terjedelmű és nem viharos, alaphangja a mélabús sóvárgás, mely valami derengő, vontatott ütemű, halk és fájó zenével festi alá megszólalásait akkor is, ha „másról” beszél. Legbensőbb valójának hangja. Ritkán száll alá az elkeseredésig, a kétségbeesésig tán soha, s ritkán csap fel a lázadásig. Ám ilyenkor a szelíden árnyalt képek meglepően érdes, szigorú, haragos színeket tudnak ölteni: Meglásd, ha érkezem, süvítni kezd a szél, csikorog vaskakas, vén kottás felkodácsol, ilyentájt visongtuk: hull a hó, itt a tél! és hexameterek szárnyaltak Mohácsról. Betűkből rajzolgat szerelmet, sivatagba szavakból sátrat, cintermet egy mondatparánynak, végül istent farag magának. Vagy: 127 Faragtam pedig nagyságosnak! crszágút-hosszú karját mégse terjeszti itt, csak ott botozgat, hol senki sem tülekszik érte. (Képzelt látogatás) Képzelet, te undok vadállat, másoké s magamé! orgazdája a megbomlásnak, vigéce a kora-halálnak, átka e rongy foglalkozásnak, s torzszülöttje, te, kabaré
