Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Vendégvárás (Várkonyi Nándor)

nyomorultja! még meddig űzöl granginyolokon át? mért futtatsz lápon, erdőtűzön, s miért engem, az ostobát?

(Gázmérgezés előtt)

Lírájának főárama azonban más forrásból fakad: a nosztalgiából; alapélménye az emlékezés és a várakozás — emlékezés egy messzi, bizonytalan ködökbe suhant régi arcra, akit visszavár, s akit egyre szebb színekbe öltöztet a képzelete, éppen, mert tudja, hogy nem fog visszajönni.

Jaj, kedvesem, be megszaladtál! esteledik, s magamra hagysz. Várlak, eztán örökre nagylány — eligazítod sorsomat?

A hangod néha erre száll. Elsuhog bozontos esőkkel. Hallgatom — kőszürke madár vakítózöld, vizes mezőben.

(Első szerelem)

Az utolsó akkord mindig a beletörődésé:

Rám is süt most kicsit a nap.

Mindennap szebb az alkonyat; özönnel adja a kegyelmet.

Csöndes, aki tudja, hogy elmegy.

(Csöndes meder)

Ám ez csak egyik oldala a költő és a világ viszonyának. A világ nem csupán képtár és hasonlathalmaz, de objektív valóság is, reánk kényszeríti magát, tudomásul kell vennünk tényeit, s a tények egy kissé mindig problematikusak. A hajlam a képekkel való önkifejezésre eleve deskriptiv hajlandóságot jelez. Ha nosztalgiáit a világ képeibe öltöztetve mondta el, természetes, hogy találkozásait és ütközéseit a tényekkel, az élet cirógatásait és sebeit nem drámaképpen érzi át, hanem leírja. A közeg itt nem az alkat, az állapotszerű alaphang érvényesítésére szolgál, nem szuverénül mintáz, hanem színfokozó, hangerősítő szerepet kap. A színek tömörekké, teltekké válnak, a képek szabatossá, tisztán láthatóvá, a hang hirtelen fel-felüt, mint a zenében egy váratlan akkord:

Koszorús fejjel elsiettek, egük fölött madárka jár. Sürgönypóznák közé szegezve feszül a város, kora-nyár . . .

Tüzes nyomai kanyarognak: itt lépkedett az ifjúság — vágy térdepel forró nyomába mindnek, ki elszórta szavát.

Ez volt az út. Rabok ha mentek: a járdaszélen álldogált.

Pólyát ha vittek: ő kerengett vélük; kalapszalagja szállt,

kórusokon ha orgonáltak: ő taposta a fújtatót; hús- és virágok ravatalján maga-képmása volt a holt.

Kokárdás, kardalos vitézek sorában nem jutott helye.

Az eldadogott, félig-értett szavak kihunynak majd vele.

(Elégia)

128