Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - SZEMLE - Két vélemény Weöres Sándorról - II. "Én vállalkozni mertem..." (Petrován Oszkár)

dűlők bizonyára örömmel üdvözlik ezeket a verseket, de szeretném feltételezni, hogy a költőnek nem ez volt a becsvágya alkotás közben.

Kertelés nélkül meg kell mondanunk, hogy a Tűzkút nem váltotta be a hozzá fűzött reményeinket. A csalódásért némileg kárpótolnak a kötet néhány szép darabja, a Harminc bagatellből pár kedves részlet, a Rekviem és az Otthonok mély gondolatai, valamint Illés Árpád szép borítólapja és a Szegedi Nyomda Vállalat gondos tipográfiai munkája.

Kulcsár János

II.

,,£n vállalkozni mertem!. . .”*

Hosszú, kemény vita után vagyunk. Annyi mindent elmondtak már az „Antik ekloga”-ról: a költőit, az irodalmit, az esztétikait, a stilisztikait, a metrikait, a nyelvit, a tárgyit, a tartalmit, a fiziológiait, az erkölcsit, és még ki tudná felsorolni, mi mindent.

Bírálták, támadták, vitatták mindkét nembeli gyermekek, az ifjúság, az

* Elolvastam Kulcsár János gondolatait Weöres S. Tűzkút c. kötetéről és az a keserű érzés fogott el, hogy itt valamilyen végzetes félreértésről van szó: magyarul beszél Weöres is, Kulcsár is, csak nem értik meg egymást. Ezt Kulcsár expressis verbis meg is mondja: ,, . . . végképp érthetetlenné és értelmetlenné vált ez a fajta emberi és költői magatartás.”

Kulcsárnak igaza lehet olyasvalakinek a szemszögéből, aki csak a mát ismeri, reméli a holnapot, de jóformán nem is hallott a tegnapról. Weöres Tüzkútjának attitűdje, annak, aki azt csak metafizikusán a mából szemléli, valóban értelmetlen. Az író személyisége a maga egyedi fejlődésében ilyen fázisokon keresztül folytatta a prohibicionista időkben is a most már felesleges és mulatságos magatartási formává dermedt „spiritusz-csempészetet”, ezen keresztül érett — az író szavával — „kommunisztikus’ emberré. — És itt mi ismét az őszinte költő emberi vágyának előremutató, finom distinkcióját látjuk a szokatlan, egyénieskedőnek tűnő szóalkotásban. A magunk részéről, az egyéni fejlődés költőben élő vágyát megértve, beteljesülését azonban nála kevésbé anticipálva, inkább a „szocialisztikus” jelzőt használnók.

A közbülső fejlődési fázisokat azonban szintén nem szabad letagadnunk!

Hegel félreérthetetlenül kimondja: „Egy dolog története maga a dolog!” - A „modern fermabontás fenegyereke”-attitüd is hozzátartozik nemcsak Weöres művészi kamaszkorához, hanem sok esetben ez a pubertásban való megrekedés a költők olyan csúcsát jelentette, amelyen egyikük-másikuk alig is jutott túl, emberi-társadalmi szempontból mégis mérföldkövet jelentettek, legalább memento formájában. És ezek ismerete nélkül hamis képet kapunk a művész emberi és művészi fejlődéséről egyaránt (nézetünk szerint ezek elválaszthatatlanok): limonádészerű, rózsaszínű, optimisztikus, minden csupa siker, hurrá-hangulat eluralkodásához vezetne elhanyagolásuk.

Éppen ezért nemcsak becsületes, hanem helyes és szükséges is az alkotások teljes közlése, mert Weöres alkotásainak történeti bemutatása — maga a költő és életműve, a genetikus dialektikus felfogás meg nem cáfolt hegeli értelmében.

Nincsen azonban módunk a részletes ellentmondásra. Kulcsár eszmefuttatásában azonban említés történik az aktualitását immár vesztett „aktualitásról”, a szándékán kívül bulvársikerü Antik-eklogáról is. - Bizonyos közhangulati konformizmust erezhetnénk azokból az állításokból, amelyek a „végletesen naturalista mód” említésével ennek a költeménynek formáját és tartalmát a banalitások sorába utalják, amik „hozzátartoznak mindnyájunk életéhez”. — Hát éppen ez az: amit Weöres itt mond, ahogyan azt mondja, az — nem tartozik éppen mindnyájunk életéhez!

Tény, hogy nem érthetünk egyet mi sem az Ekloga megjelenésének helyével és körülményeivel. Olyan tárgyat, olyan formában, olyan mélységben tárgyal, amely nem mindenkié, mert még nem mindenki jutott el a nemiség társadalmi, humanista, emberi fokának tudatos átéléséig. Ezért semmiképpen sem helyes folyóiratban és ilyen folyóiratban történt közlése. Ettől eltekintve azonban mindenesetre megérdemli, hogy néhány gondolatot szenteljünk neki.

120