Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - SZEMLE - Két vélemény Weöres Sándorról - II. "Én vállalkozni mertem..." (Petrován Oszkár)
érettek, az érettebbek, a felnőttek, az öregedők, az idősebbek, az öregek, talán még az aggastyánok, férfiak és nők, moralisták és kéjencek, sőt talán kéjelgők szemszögéből is. Valamennyien meg voltunk botránkozva. Én is. Hogyan lehet valami ennyire személyeset és álatlánosat, fennköltet, nyilvánvalót, mindennapit — egyszerit, egyetlent, megragadót, megrendítőt, meghatót — visszataszítót, vonzót, jelentéktelent, súlyosat és fontosat, általánosat, közöset és közönségeset, állatit és emberit ilyen nyilvánosan, nyíltan, kézenfekvőn, őszintén és leplezetlenül, kendőzés nélkül és meglepően, egyszerűen és cinikusan, klinikai és naturalisztikus eseményhűséggel, mindennapian és rendkívülien, könnyen, könnyedén, könnyelműen és felelőtlenül, nehézkesen, ügyetlenül és otrombán, durván és áhítattal — leírni?! Hát szabad talán, egy ilyen széltében-hosszában olvasható, mezítlen, nyílt, megfontolatlan, mindenki által elérhető közléssel a nőt anyaszült-védtelenül kitárni, a kisasszonyt megkaphatóként ábrázolni, az ifjút mint hímet bemutatni, a teremtés csúcsát, a férfit, híven, mint sárból-napsugárból gyártat deklasz■■ száltan szemlélni!? Kinek van ehhez joga!? Ki merészelt erre vállalkozni!? — De, hát tulajdonképpen mire is? Miután az első olvasás fanyar ízét megszoktam, mint az ínyenc a falernumi vörösbor tanninját, csaknem kényszeresen vissza kellett térnem a költeményhez, hogy alapgondolatát megleljem, alapélményét felismerjem, az egy-test, kétfejű ősi alak egységét ugyanúgy felfoghassam, mint Faludi—Villon: „kát testünk volt. de már csak egy szívünk, ...” Nem szándékom a már minden oldalról megtárgyalt kérdéseket vissza- kérődzni. Nem is jut jelenleg minden gondolat részletes kifejtésére hely. Ügy érzem azonban, valamelyest érintenem kell a kétségbe vont műfaji jogosultságot, a művészit (az alkotó, talán a műélvező oldaláról is), a pszichését, az emberit — vagy talán minden fázisában csakis ezt, amit a mai rohanó korban Ernst Fischertől Heideggerig, Jevtusenkotól Weöres Sándorig, idealistáktól kommunistákig mindenki aggódva keres: a humánumot. A cím fedi a tartalmat. A költemény valóban bukolikus idill. Ha nem is egy Vergilius választott költeményei közül — olyan mint azok — kései testvérük. Egy magával ragadó élmény elsodró érzelmei késztetik, kényszerítik a költőt éneke eldalolására. A magas líraiságot az élmény alapját képező események drámai feszültsége majdnem megbontaná. Így a csaknem klinikusán objektív, szinte zolai naturalizmust súroló, tárgyilagos, élethű leírással, jelentés- szerű adatszolgáltatással, az első pillanatra szinte cinizmusként ható közvetlenséggel oldja a feszültséget, védi a líraiságot. A klasszikus szerelmi énekek nyílt tárgyiasságát tekintve, az antik világ embere nem talált semmi kivetnivalót Epikurosz követőinek gyönyört megélő költészetén. Vergiliusról pedig tudott dolog, hogy éppen eclogái megírásának idején Epikuroszt tekinti életelve vezérlőjének. A költemény idill, az ifjú érett élet legkorábbi küszöbén álló leányka és az alig serdült fiatal férfi kettős, exkluzív találkozásának meséje. A fiatalok közösen döbbennek rá az igazságra, hogy a szerelem nemcsak ábrándozás, nern121
