Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Rácz János: Eső után (Elbeszélés)

— Ugyan már — szólt rá anyjára Jutka. — Nem kell mindjárt rosszra gondolni. Mi baj érhette volna őket?

Azért ő is aggódott. Feri mindig pontos szokott lenni a gyerek hazakísérésében. Hat óránál tovább még soha nem maradtak el.

— Rövidesen megérkeznek — nyugtatta meg anyját és egy kicsit önmagát is biztatta, miközben elindult a ház felé. Anyja valamit dörmögött és mérgesen húzta be maga mögött a nehéz vaskaput.

A ház, ahol laktak, hársfákkal övezett kert közepén épült. Nem volt nagy, csupán kétemeletes, de a festői környezetben igen vonzónak tűnt. Akkor kaptak itt lakást, amikor Évike született. Azóta sokat tettek azért, hogy saját kezük munkájával is kiegészítsék. Az ablak alatt virágágyások húzódtak, szélükön rózsatövek, fehér karókkal, a karók tetején piros, sárga meg kék gömbökkel A házhoz vezető utat apró, szürke kaviccsal hintették be, a szegélyt pedig szikladarabok díszitik, A bejárati ajtó mellett óriási kutyaház, előtte nagytestű, bernáthegyi kutya lustálkodott.

Az egyik öreg hársfát kettéhasította a villám.

— Istenem, mi volt itt? — szörnyülködött Jutka.

— Majd halálra rémültem, amikor ide csapott a villám — magyarázta az öregasszony. — Rettenetes volt. Már azt hittem, vége van a viharnak, amikor hirtelen vakító fény keletkezett. És abban a minutumban mintha a pokol szabadult volna el. Kicsapódott a konyhaablak, a szekrényben zörögtek az edények, úgy éreztem, még a bútorok is mozogtak ... Aztán meg olyan nagy, mély csend lett... És ebben az ítéletidőben elmaradni a gyerekkel. Szegénykém, halálra rémülhetett. Talán valami baja is történt.

— Ne beszéljen ilyen butaságokat — szólt közbe ingerülten Jutka. — Miért történt volna bajuk?

A lakásban félhomály volt, Jutka a villanykapcsolóhoz lépett. A kattanás hallatszott, de nem lett világosság.

— Na tessék — bosszankodott Jutka. — Nincs villany. A vihar biztosan megrongálta a vezetéket. A konyhában van gyertya.

— Már előkészítettem, csak be kell hozni — szólt vissza az ajtóból az öregasszony. — Megmelegítsem a vacsorát, vagy megvárod Évit?

— Persze, hogy megvárom.

Jutka leült a sezlon szélére. Rettenetesen fájt a feje, táskájából gyógyszert keresett elő. Csak úgy, víz nélkül lenyelte. A gyerek járt az eszében, meg az, amit az anyja mohdott. Hátha történt velük valami?

Ideges mozdulattal felugrott, s a sarokban terpeszkedő öreg szekrényhez sietett. A középső polcon likőrös üvegek sorakoztak, körülvéve apró, színes poharakkal. Ivott egy kupicával. Ezt a szekrényt még Feri rendezte be, amikor itt volt a dolgozószobája. Azóta is érintetlen maradt minden, csak az üvegeket töltik újra. A szobát át akarták már rendezni a kislány részére, de az nem engedte. Azt mondta, édesapjának még szüksége lesz rá. Csak arra lehetett rábeszélni, hogy ott tanuljon, s az öreg, kopott íróasztalon készítse el a házi feladatot.

Az öregasszony lépett be a szobába.

— Ez az egy szál gyertya van. Nem tudom elég lesz-e? Attól függ, meddig kell virrasztani.

44